Isten éltesse a hölgyeket!

Még kézilabda-szakvezetői időszakomban történt, hogy a csapatunk edzése éppen nőnapra esett. Gondoltam egy merészet, összeszövetkeztem a balassagyarmati sportcsarnok gondnokával, hogy a kivételes alkalomból kellőképpen meglepjük az ifjú hölgyeket.

Előre bevásároltam ezt-azt, üdítőitalokat, némi ropogtatnivalót, csokoládékat, és bő egy órával a foglalkozás kezdete előtt szépen szétterítettem azokat az emeleti öltöző padjain, majd azzal az ürüggyel gondosan kulcsra zártuk az ajtót, hogy a kora délután folyamán csapszerelési munkák zajlottak a zuhanyzóban, és csak fél hat után lehet azokat használni.

Lementem a küzdőtér szélére, és sunyin fel-feltekintve vártam a hatást. Sorra megérkeztek a lányok, hosszú perceken keresztül ott toporogtak az ajtóban, aztán amikor mindenki megérkezett, intettem a gondnoknak, kezdődhet a móka. Szezám kitárult. Volt, aki a látványtól hangosan felkacagott, mások enyhe sikoly kíséretében tudatták, sikerült a meglepetés.

Felettébb örült tehát a hölgytársaság az ajándéknak, és természetesen az edzés sem a szokott ritmusban zajlott, elmaradtak a keményebb erőkifejtést kívánó gyakorlatok, laza játékkal telt el a szűk másfél óra. A végén pedig, az átöltözés előtt közösen elfogyasztottuk a finomságokat. Március nyolcadika táján mindig ez az élmény jut eszembe, és kellemesen révedezek el a múltba. Kedves hölgyek, rokonok, barátok, sporttársak, ismerősök: minden jót és szépet kívánok!