Az orvoslást csak alázattal érdemes végezni – vallja a tarjáni kórház rehabilitációs szakembere

Dr. Deme Évával, a Nógrád Vármegyei Szent Lázár Kórház Mozgásszervi Rehabilitációs Osztályának főorvosával az irodájában találkozunk, ahol olyan közvetlenséggel és kedvességgel fogadott, hogy megértettük a fenti hitvallást: alázattal kell végezni az orvoslást. Nem kérdés, hogy a pályán töltött közel negyven év után is megértéssel és türelemmel fordul betegei felé, akik felépüléséért egy csapat dolgozik együtt az osztályon. 

– Négy évtizedet követően, nyugdíj mellett is lelkiismeretesen végzi az osztály vezetését, ami egyértelművé teszi: ez az ön hivatása. Amikor a továbbtanulásról kellett dönteni, volt más lehetőség is a tarsolyában?

– Sosem volt más opció, mindig az orvosi pályára készültem. Édesapám testvére és a férje is orvos volt, tüdőszanatóriumot vezettek, ahol az iskolai szünetekben én is sok időt töltöttem. Ők inspirálták a döntésemet, és dr. Fancsik János főorvos, aki édesapám jó barátja volt. Így a Debreceni Orvosi Egyetemen tanultam tovább, ahol 1976-ban végeztem. Nógrád megye ösztöndíjasaként nem volt kérdés, hogy visszatérek Salgótarjánba és a helyi kórházban helyezkedek el. Az ösztöndíjprogramnak köszönhetően abban az időben sokan döntöttünk így. Azok közül a kollégák közül azonban, akikkel együtt kezdtem a pályámat, ma már csak ketten vagyunk az intézményben. 

– Hogyan emlékszik vissza pályája elejére?

– A reumatológián kezdtem el tevékenykedni Fancsik doktor mellett, az ő szakmai és emberi hozzáállása a betegekhez, illetve a világhoz igazán példamutató volt. Rengeteget tanultunk tőle, elsősorban alázatot és azt a szakmai sokrétűséget, amit képviselt. Időközben reuma- és fizioterápia szakvizsgát tettem. Az 1980-as években kezdett a rehabilitációs hálózat országszerte kifejlődni, a Rehabilitációs Intézet segítségével egy mozgásszervi rehabilitációs szakvizsgát is megszereztem. Ezzel egy időben a kórházban kialakítottak egy 20 ágyas rehabilitációs osztályt, aminek a ranglétrán folyamatosan előre haladva, a vezetője lettem.  

– Milyen kihívásokkal kell nap mint nap szembenéznie a munkája során?

– Elsősorban mozgásszervi funkciók javításával foglalkozunk az osztályon: agyi történés, trauma, ortopéd műtétek és amputációk utáni, illetve ízületi kopásos jellegű megbetegedések, neurológiai kórképek utókezelésével. Itt nincs két egyforma eset, minden beteg más, személyre szabott kezelést igényel, így egyáltalán nem unalmasak a mindennapok. Azonban mindez nagy kihívást is jelent, elengedhetetlenül szükséges az empátia, ugyanis minden beteg sorsa más. Ezen az osztályon nem egy-két napot, sokszor heteket töltenek a páciensek, így elkerülhetetlen, hogy szorosabb kapcsolat alakuljon ki az ellátottak és az egészségügyi szakemberek között. Van azonban egy határ, amit nem lehet átlépni.

– Ezen az osztályon nem csak a betegekkel kialakított kapcsolat meghatározó, hanem az itt dolgozó szakemberek is szorosan együttműködnek a siker érdekében.  

– A rehabilitáció az a szakterület, ahol az orvos csak a karmester, aki mellett elengedhetetlen az ápolónő, a gyógytornász, a logopédus, a konduktor, a fizioterapeuta és a pszichológus munkája. Ez nem egyemberes feladat, itt komoly csapatmunka folyik, amelynek során meghallgatjuk egymás véleményét. A csapat kulcsa azonban a beteg, ha ő nem partner a saját gyógyulásában, akkor nem sikerül eredményt elérni.

– A közelmúltban Miniszteri Elismerő Oklevelet vehetett át, mit szólt amikor megtudta, hogy azt önnek ítélték oda?

– Először meglepődtem, de természetesen nagy megtiszteltetés, hogy elismerték a szakmai tevékenységemet. Hálás vagyok a kórház vezetésének, hogy méltónak találtak a díjra. A munkatársaim meglepetéspartit szerveztek és a családom is nagyon büszke rám. 

– Egy ideje nyugdíj mellett vezeti az osztályt, milyen tervei vannak  a jövőre nézve? 

– Nyugdíj mellett is képesnek érzem magam arra, hogy segítsek a betegeknek, inspirál a közösség, amiben dolgozok. Jó lenne megtalálni az utódomat, akinek az elmúlt évtizedek során szerzett tapasztalatokat és tudást át bírnám adni. Nehezen engedem el a jól megszokott dolgokat, így nem szeretnék teljesen elszakadni a szakmától és a kollégáktól sem, hiszen többekkel húsz-harminc éve együtt dolgozok.  

– Mit árulna el a magánéletéről?

– A férjem is orvos. Budapestről származik, azonban a salgótarjáni kórházban töltötte a szakmai gyakorlatát, itt ismerkedtünk meg. Nagyon megszerette ezt a környéket, a vidéki életet, nem akart visszaköltözni a fővárosba. Gyönyörű környezetben élünk két falu határán, ahol megtaláltuk azt a relaxációs lehetőséget, amit ez a vidék nyújthat. A férjem szívesen kipróbálja magát új területeken, méhészkedik és egy biodombon kertészkedik, különleges növényeket termeszt, én pedig örömmel csatlakozok hozzá. De szívesen járunk színházba Budapestre és helybe is. Van egy fiunk, aki a fővárosban él, s logisztikával foglalkozik. Szabadidőmben szeretek olvasni, kertészkedni, kirándulni, emellett kedves hobbim, hogy régi bútorok felújításával töltöm az időmet. Több olyan berendezési tárgy is van az otthonunkban, amit én restauráltam. 

– Mit üzen azoknak a fiataloknak, akik az orvoslást választják hivatásként?

– A legfontosabb, hogy az orvoslást csak alázattal lehet gyakorolni. Azoknak, akik erre a pályára készülnek tudniuk kell, hogy nem vagyunk mindenhatók, partnerként kell a betegekre tekinteni. Mindezeken túl nagyon fontos, hogy meghallgassuk mások véleményét is, nem kell azt mindig elfogadni, de a kommunikációnak nagyon nagy jelentősége van a felkészültség mellett. Az orvoslás hivatás, az a dolgunk, hogy a betegek életéért, jobb életminőségéért küzdjünk.