Nagyotmondás

Korán elhunyt barátom szeretett nagyokat mondani. Tökéletes technikával sajátította el, miként kergetheti őrületbe a haverokat, sőt, olykor elképesztően hihetetlen sületlenségek hagyták el a száját.

Egyszer egy társaságban azzal hencegett, hogy ő Nagykátán olyan medencét látott, amelynek mélysége egy kilométer. Meglepettségünkben először azt hittük, csak egy félresikerült szám volt, merő tévedés, de ő csak erősködött. Bizony, ezt a víztározót még az 1970-es években ásták ki szovjet kiskatonák. Hiába győzködtük számokkal, méretarányokkal, hangoztatva, amennyiben igaz, amit kijelentett, akkor, ha csak tízszer öt méteres a földi felülete ennek, akkor is elképzelhetetlen mennyiségű víztömeget kellene beleszivattyúzni. Még azzal is igyekeztem érvelni, mekkora munkát igényelt volna maga az ásás, több éves áldozatos lapátolás, meg markológépes tevékenység szükségeltetett, nem beszélve a föld rétegeiről, azok keménységéről, az áthatolhatatlansági tényezőkről, miegymás feltételről, akár földönkívüliek beavatkozásáról.

Barátunk nem tágított, még akkor sem, amikor harsogva kacagtuk ki a képtelenségeit. Aztán csak legyintettünk, és más témára tereltük a szót, bezzeg ő abban a tudatban távozott tőlünk, hogy csakis neki van igaza, mi pedig mehetünk a matematikai alaposságú nézeteinkkel a pokolba. Szegény Viktor, ma már a hugyagi temetőben nyugszik, elvitte egy éjszakai szívroham. Pedig milyen jó lenne hahotázni még ezeken a furmányos ötletein, a harsogó kijelentésein...