Nosztalgia

Még a hozzám legközelebb állók is olykor hitetlenkedve néznek rám, ha megtudják, hogy vonattal, hatvani átszállással jártam meg Budapestet. Saját autóm sosem volt, félre értés ne essék: nem vagyok büszke rá, de vezetni sem tudok. Tehát A-ból a B-be eljutnom szóba jöhet a baráti, kollegiális segítség, vagy az autóbusz. Alkalmasint élni szoktam ezekkel a lehetőségekkel is, de a vonatot szeretem a legjobban.

Mindezt annak kapcsán mondom, írom, hogy a minap a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeumban megnyílt egy vasúttörténeti- és modellkiállítás. Másokkal egyetemben én is örömmel konstatáltam, hogy milyen nagy érdeklődés nyilvánult meg ezen bemutató iránt. Az én esetemben nem véletlen a vonzalom. Salgótarjánban az úgynevezett Nagyállomás környékén nőttem fel, kisebb és nagyobb gyermekként a nem használt vagonokon, mozdonyokon mászkáltunk, játszottunk. A fővárosi tanulmányaim idején nagyon jól jött a vasutasok családtagjainak is járó ingyenes utazás: ráadásul az úgynevezett párnáson, azaz első osztályú kocsin jöhettem haza és mehettem az SBTC vidéki mérkőzéseire is.

Azóta nagyot fordult a világ, és ezen a vonalon – dél és észak, azaz Szlovákia felé is – alaposan leértékelődött a vasúti közlekedés. Ennek sok oka van, de érdemes inkább előre nézni. Magas beosztású vezetők mondták a megnyitón, hogy változni fog ez a helyzet, minthogy a klímapolitika és a környezetvédelem kikényszeríti a vasutak újbóli fejlesztését. Ezért több ez a kiállítás nosztalgikus emlékidézésen.