Kokárda és sajtó

Bárki bármit mond, számomra az esztendő legkedvesebb ünnepe – beleértve Balassagyarmatét, Civitas Fortissima napját – március tizenötödike. 
Kisdiákként büszkén viseltem a kabátomra tűzve a kokárdát, a Bajcsy iskolából kivonultunk a szomszédságba, Petőfi Sándor szobrához a Palóc ligetbe, és egyenként beszúrtuk a kis papírzászlócskákat a műalkotást körülölelő földbe. Akkoriban, a szocializmus végóráiban a FIN, azaz a Forradalmi Ifjúsági Napok egyik momentuma volt az esemény, március huszonegyedike és április negyedike társaságában... 
Kihúztam és bátor forradalmárnak képzeltem magam, amint ott vagyok az ifjak társaságában a Pilvaxban, huszárként a pákozdi síkon, Damjanich híres vörössipkáját viselve Isaszegnél, és kardot rántva a budai vár ostrománál. Felnőttként, történelemtanárként egyre jobban elmélyedtem a szabadságharc históriájában, mindig meghajtottam a fejem a Kossuth–Rákóczi sarkon a lánglelkű költő emléktáblájánál, és azt is megtudtam, hogy Nógrád egyik híres szülötte és családtörténeti kutatója, Nagy Iván szintén részt vett a küzdelmekben. Az általam megélt évtizedekben mindig szomorúan tapasztaltam, amikor a szívünk fölé helyezett nemzeti színű szalag átpolitizálódott, még kirekesztő, megbélyegző hatással is bírhatott az az apró textília... Mintha skarlát betű lenne a ruhánkra hímezve. 
Persze ez már a múlté, miként a fiatalos lelkesedésem is. Ma már inkább a saját foglalkozásomat ünnepelem március idusán, a szabad sajtó diadala előtt tisztelegve!