Végigjárta az El Caminó kilométereit a karancsaljai fiatal

A Szent Jakab-út ősrégi zarándokút, ami Spanyolország Galícia tartományának legnagyobb városába, Santiago de Compostelába vezet. Ide nemcsak egy kiindulópontból lehet eljutni, viszont az út utolsó része azonos. A zarándokút jelvénye a fésűkagyló, aminek egy pontba futó vonalai az egy irányba tartó utakat szimbolizálják. 

– Édesanyámtól hallottam először erről a zarándokútról, már korábban megfogalmazódott bennem, hogy szívesen végigjárnám. Azért nem indultam el eddig, mert a 900 kilométeres táv megtétele bő egy hónapig tart. Ennyi időre szinte lehetetlennek tűnt kiszakadni a mindennapi feladatok közül – kezdi a történetet Tóth-Bucsek Levente, aki a közelmúltban tért vissza az útról, aminek fáradalmait a karancsaljai szülői házban piheni ki. Itt beszélgettünk a zarándoklat során szerzett élményekről. 

Egy hét adódott a felkészülésre 

– Augusztus közepétől több negatív történés volt az életemben, úgy éreztem: kell valami, ami kimozdít ebből a spirálból és jó irányba lendít. Akkor éreztem: most jött el az idő, végigjárom a Caminót. Felmondtam a munkahelyemen, és megvettem a repülőjegyet Barcelonába. Egyetlen hetem volt a felkészülésre, ennyi idő alatt kellett beszereznem a szükséges felszerelést – mesél az előkészületekről Levente. – Az egyik legfontosabb kellék a túrabakancs, amiről úgy tartják, hogy érdemes újat venni és 100 kilométert megtenni benne az út előtt. Nekem húszat sikerült. 

Mint mondta, a Szent Jakab-út több részből áll, azok közül mindenki maga választja ki, hogy melyiket járja végig. A zarándokok háromnegyede, ahogy Levente is, a franciaországi út mellett dönt. Szeptember 25-én vágott neki a 900 kilométeres távnak, egy kis francia városból elindulva. Az első napon át kell vágni a Pireneusokon, 28 kilométert kell megtenni, 1200 méteres szintemelkedést legyőzve. Ez az egész út legnehezebb része, ezután fizikailag már nincs nagyobb kihívás a túra során. 

Mintha nagyító alatt látnánk a jelent 

– A zarándoklat elején úgy éreztem, hogy kiszakadtam az addigi, jól megszokott életemből. Az út közepén az ember elemzi a saját helyzetét, szinte nagyító alatt látja a jelent, végül a jövőre koncentrál és elkezd tervezni – fogalmaz a fiatal. A nappalok a gyaloglásról szólnak, közben festői tájban gyönyörködhetnek a zarándokok. Este önkormányzati, egyházi vagy magánszállásokon lehet megpihenni. Ezekben jó esetben van mosó- és szárítógép is, ez utóbbi a legfontosabb, hiszen az októberi esős időben gyakran elázik az utazó. A Camino mára nagy üzlet lett, éttermek, boltok és kávézók épülnek arra. Kis méretű tisztálkodási szereket, frissítőket, menet közben fogyasztható ételeket árulnak. 

– A napokig tartó gyaloglás megtanít arra, hogy lejjebb adjunk az igényeinkből. Nem érdemes felpakolva elindulni, én egy 10 kilós hátizsákkal keltem útra. Ez nem tűnik soknak, de minél több kilométer van mögötted, annál jobban nehezedik a válladra. Egyetlen „luxuscikket” vittem magammal: egy Rejtő Jenő regényt – meséli Levente, hozzátéve: – Az első héten még jól bírtam a gyaloglást, utána már minden lépés fájdalmas. A bakancs feltöri a lábadat, és mindenhol vízhólyagok jelennek meg. 

Az út mindenkit elengedésre tanít 

Mivel évente mintegy négyszázezer zarándok járja végig a Szent Jakab-utat, mindig akad útitárs. Levente ugyan egyedül vágott neki a kilométereknek, sokakkal megismerkedett, közülük vannak, akikkel még ma is tartja a kapcsolatot. Mindenki nyitott és vidám. Egy közös téma mindig akad, mégpedig maga az út, és az oka annak, amiért elindultak. Ebben a helyzetben könnyebben megnyílnak az idegenek, szinte terápiaként hatnak a útitársakra a közösen megtett lépések. 

– Sokkal hamarabb alakulnak itt ki szoros kötelékek, mint általában. Akik másodszor, harmadszor találkoznak a zarándoklat során, régi barátként üdvözlik egymást. Mindenki valamilyen céllal indul el. A fiatalok a szó átvitt értelmében az útjukat keresik az életben, a középkorúak azért, mert úgy érzik, kiégtek és új irányba terelnék az életüket. Az idősebbek pedig egyfajta bakancslistás kívánságként teljesítik a távot. Találkoztam egy német sebészorvossal, aki húsz évvel ezelőtt eldöntötte, hogy hatvanéves koráig végigjárja a Caminót. Idén ünnepli ezt az évfordulót. Az elengedés az, amit mindenki megtanulhat az út során – hangsúlyozta Tóth-Bucsek Levente. – Negyvenkét napig tartott az utam, mivel nem álltam meg a célban, még három napot, 120 kilométert tettem meg az óceánig. Ott leültem a homokba, és vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Egyrészt megkönnyebbültem, hatalmas boldogságot és elégedettséget éreztem, hiszen sikerült elérni a célomat, sőt, egész Spanyolországon keresztülgyalogoltam. Másrészt viszont nem akartam még, hogy véget érjen a kaland.