Leányból asszony: az élet legnagyobb ajándékát kapta Palócország egykori szépe

Népviseletbe öltözött lányok, asszonyok, férfiak és gyerekek sokasága töltötte meg Balassagyarmat belvárosát bő tíz éve, 2012. július 29-én a 17. Szent Anna-napi palóc búcsú alkalmából. A rendezvény keretében a korábbi hagyományoknak megfelelően megrendezték a „Palócország Szépei” versenyt is, ahol több viseletes – leány, menyecske, családi, csoportos – kategóriában mérettek meg a szebbnél szebb ruhák és viselőik.

Az akkor 22 éves Vincze Szandra leány kategóriában, rimóci népviselettel nyerte meg a Palócország Szépe címet. Az elismerés apropóján rövid interjút is adott 2012-ben újságunknak, a Nógrád Megyei Hírlapnak, melyben beszélt a hagyományok megőrzése iránti elköteleződéséről, angliai terveiről, valamint arról, hogy mennyire imád gyermekekkel foglalkozni. De hogy mi történt vele az azóta eltelt 10 évben, megvalósultak-e tervei, vágyai, arról most egy hosszabb beszélgetés keretében is mesélt hírportálunknak.

– Hogyan került kapcsolatba a népviselettel?
– A nagymamámnak köszönhetem, hogy kapcsolatba kerültem mindezzel, ugyanis családi vonalon ő volt az, aki részt vett a hagyományőrzésben. (Különös a párhuzam, de Szent Anna, Jézus Krisztus nagyanyja volt – a szerk.). A mami nagyon sokáig rendszeresen fel is öltözött népviseletbe, én pedig mindig csodáltam őt emiatt. Szüreti felvonulásokon, falunapokon, búcsúkban gyakran engem is felöltöztettek rimóci népviseletbe, én pedig mindig büszkén viseltem ezt a csodás öltözetet. Van néhány olyan emlékem abból az időszakból, ami máig könnyeket csal a szemembe.

– Hogyan emlékszik vissza a 10 évvel ez előtti Palócország Szépei versenyre?
– Egy kedves barátnőm által a Bablena családhoz szorosan kötődöm, ők voltak azok, akik akkor megkérdeztek, hogy elmennék-e velük a Szent Anna napi búcsúra. Az ő keresztény és hagyományőrző életük mindig is nagyon tetszett: átélik és megélik ezeket a hagyományokat, így természetesen rögtön igent mondtam a meghívásukra. Akkor még nem volt saját népviseletes ruhám, így az ő ruhájukat viseltem azon a napon. Azt, hogy viseletes verseny is lesz az ünnepség keretein belül, már csak a helyszínen tudtam meg. Végül leány kategóriában kiválasztottak a legszebbnek, ami végtelenül meghatott, egyáltalán nem számítottam rá. Ugyanakkor továbbra is úgy érzem, hogy nem én, hanem az a gyönyörű vasalt szoknyás leány viselet nyerte meg a versenyt, amibe felöltöztettek.

– Később saját ruhája is lett.
– Egyik nap a nagymamám közölte velem, hogy szerinte nekem is kell egy népviseletes ruha, s külön öröm számomra, hogy mami a saját kezével is bedolgozott ebbe a gyönyörű ruhába, hiszen ő hímezte ki például a derékkötőt és a nagykendőt is.

– A búcsút követően komoly váltás következett az életében. Mesélne erről az időszakról?
– Akkoriban tettem középfokú nyelvvizsgát angolból és szerettem volna még jobban megtanulni a nyelvet, így egy hónappal később Angliába költöztem és bébiszitterként helyezkedtem el. Valódi önismereti út volt számomra az ott eltöltött egy év, hisz volt időm arra fókuszálni, hogy mit szeretnék az élettől. Megfogott az a környezet, amiben ott éltem és szerettem volna hasonló családi életet kialakítani magamnak. Egyszer aztán azon kaptam magam, hogy folyton azon gondolkodom, hogy miért csinálom én ezt máshol, miközben én már a saját gyermekeimet szeretném ölelni… Elkezdtem hazavágyódni, majd az egy év leteltével haza is költöztem. Nem sokkal később megismertem a páromat, aki szintén akkoriban költözött haza külföldről, s megtaláltuk egymásban azt, akire korábban mindketten vágytunk. Egyikünk számára sem volt kérdés, hogy együtt akarjuk leélni az életünket és közösen családot alapítani.

– Az esküvőjükön is visszaköszönt a népviselet.
– Mélyen elültették bennem a népviselet iránti elköteleződést, az pedig, hogy Palócország szépe lettem, csak tovább erősítette ezt bennem. A férjem hollókői származású, én rimóci vagyok. Egyértelműen adta magát a gondolat, hogy a polgári szertartásunkat Hollókő Ófalujában tartsuk meg. Zoltán hollókői, míg én rimóci népviseletet öltöttem magamra. Sőt, a lakodalmunkban a férjem stílszerűen egy Palóc babával váltott ki a menyasszonytánc végén, amit azóta is nagy becsben őrzök.

– Már 10 éve is imádott gyerekekkel foglalkozni. Megvalósult a családra vonatkozó álma?
– Nem terveztünk a férjemmel túl nagy családot, de mindenképp szerettünk volna gyermeket. Elsőszülött fiunk, Dominik 2018-ban jött a világra, majd 2020-ban megszületett Félix. Már a két fiúval is végtelenül boldognak éreztük az életünket, de néhány héttel ez előtt égi ajándékként megérkezett hozzánk legkisebb fiunk, Simon is, aki teljessé tette a családunkat. Így azt mondhatom, hogy igen, beteljesült az álmom, s talán ennél boldogabb már nem is lehetnék.

– Mennyire tartja fontosnak, hogy a gyermekeit is a népi hagyományok tiszteletére, szeretetére nevelje?
– Ha nagyobbak lesznek a gyerekek, akkor mindenképpen szeretném, ha nyomot hagyna bennük is a népviselet és a hagyományőrzés iránti szeretet. A legnagyobb fiunk már óvodás, az intézményben pedig lehetőség van néptáncot tanulni a gyerekeknek, így boldog lennék, ha az én fiaim is kipróbálnák majd. A néptáncok közül mindig is a legényes volt az, ami engem teljesen magával ragadott. Csodálatos, dinamikus tánctípus, boldog lennék, ha egyszer akár mind a három fiunkat láthatnám együtt a színpadon legényest táncolni.

– Családanyaként mennyire maradt ideje, lehetősége a népi kultúra őrzésére?
– A népi hagyomány szerint, miután asszony lesz a leányból, akkor már menyecske ruhát kell magára öltenie, nekem pedig nagy vágyam, hogy egyszer az egész családdal együtt felölthessük magunkra a viseletet. Jelenleg a gyermeknevelés tölti ki a teljes életem, de ha a fiúk egy kicsit nagyobbak lesznek, szeretnék újra nagyobb hangsúlyt szentelni a hagyományok és az elődjeinktől örökölt értékek őrzésének.