Figyelemre érdemes tartalom fémjelzi a Palócföld új számát

Az évenkénti megjelenésszám leginkább négy, de alkalmasint változik s nem az alkotókedv, a közölhető kéziratmennyiség, hanem főként az anyagi háttér függvényében. A dr. Gréczi-Zsoldos Enikő által főszerkesztett folyóirat idei első száma a kö­zelmúltban látott napvilágot. A járvány okozta szükségszerű korlátozások miatt ezúttal sem kerülhet sor a hagyományosan rangos meghívottakkal, szerző vendégek közreműködésével zajló nyilvános lapbemutatóra. Így az alábbi soroknak hatványozott jelentőségük van a tartalom megismertetésében, az olvasási igény, kedv felkeltésében. S ilyen esetben a recenzensnek még nagyobb a felelőssége abban, hogy az adott keretek között mit emeljen ki, milyen a régióban és azon kívül élő szerzők értékőrző-, -teremtő publikációja, mi hívja fel az érdeklődők figyelmét.

Bár a szépirodalmi művek – mások mellett Ádám Tamás öt versben kifejtett hegyi beszéde, az országosan ismert és elismert Lackfi János Az elgurult imák zsoltára című költeménye, vagy éppen Karaffa Gyula Krasznainé Konczili Éva által tollrajzokkal illusztrált néhány Jézus-meséje – is megérdemelnék a részletesebb méltatást, a fentebb jelzett szubjektivitás, az egyénített vélemény a következő írások, művek kiemelését teszi lehetővé.

Az élre Vasvári Zoltánnak, a balassagyarmati Palóc Múzeum néprajzos munkatársának a száz évvel ezelőtt született – 2015-ben elhunyt – Erdélyi Zsuzsannára, a magyar folklorisztika kiemelkedő jelentőségű személyiségére, a szakrális néprajz meghatározó alakjára való emlékezése kívánkozik. Annál is inkább, mert a színvonalas tanulmány kiegészül a jeles etnográfus palócföldi archaikusimádság-gyűjteményének néhány gyöngyszemével. Ugyancsak van köze Balassagyarmathoz Pásztor Éva középiskolai tanár, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Nógrád Megyei Tagozatának elnöke Akit az Isten a tenyerén hordoz című opuszának, amely a városban működő Artéria nevű multifunkcionális stúdió 2020 novemberében tartott irodalmi estjével foglalkozik. A rendezvénynek Karaffa (Krasznai) Gyula Nagyorosziban élő költő, a Börzsönyi Helikon szerkesztője, a rétsági székhelyű Spangár András Kör vezetője volt a vendége, a beszélgetőtárs szerepét Handó Péter sóshartyáni-salgótarjáni alkotótárs vállalta. Egy ifjú pécsi doktorandusz hallgató Rétfalvi P. Zsófia Színház az egész múzeum? címmel vezeti végig az olvasókat az alsósztregovai Madách-emlékház történetén és látnivalóin.

A megyeszékhely tollforgatóit ezúttal Baráthi Ottó – Szemelvények Salgótarján város gazdaság- és társadalomtörténetének elmúlt 30 évéből (2. rész) – tényrögzítő opuszával és Sulyok László–Erős Kinga Szavakban lobog – Írók az 1956-os forradalomban című könyvéről a Szemle rovatban megjelent nagy ívű recenziójával képviseli. Ugyancsak itt él Botos Zoltán festőművész, aki szintén egy pályatárs, Kakas Olívia művészetét elemzi, természetesen szakértő módon. Utóbbi művésznek a balassagyarmati Artériában is volt tárlata és alkotásai láthatók az új Palócföld-szám borítóin is. Remélhetően mostanság – a minden rosszban van valami jó alapon – sokan tudnak időt szakítani az ajánlott írásokkal – és egyáltalán az egész új Palócföld-számmal – való alapos megismerkedésre.

Részlet az egyik hegyi beszédből

A balassagyarmati születésű, sokáig máshol élt Ádám Tamás néhány éve Csesztvén telepedett le. A folyóiratban ezúttal a bosszúról, a gondviselésről, a gyűjtésről, a haragról és a megbocsátásról közölt hegyi beszédnek nevezett verset. Az alábbiak az 5. írásból valók: Ki vétkezett ellenem, és kit bántottam, nem / számolom. Szégyenfoltok feketednek az égen… / Esélyt adok, hogy megbocsáss, / én is megbocsátok… / Tört virágcserepeket ragasztok, leandert adok / pofonok helyett. Mindannyian szeretjük a fényt.