Madách és Mikszáth egyaránt barátjának mondhatta a nógrádi politikust

Az 1820 szeptemberének idusán (egyes források szerint 11-én, más kutatók úgy vélik, 12-én) Szécsényben világra jött Szontagh Pált szülei jogi pályára szánták, és ő becsülettel elvégezte iskoláit. Öt évig tevékenykedett szülőhelyén szolgabíróként, amikor 1847-ben egycsapásra belecsöppent az országos politikai körforgásba, a felvidéki Libetbánya országgyűlési követe lett. Reformkori nézeteit kiválóan jellemzi a december 21-i, alsótáblán elhangzott felszólalása:

„Tiszteletes és szent előttem e név, fogalom: nép, mert ismerem a népet, látom, szenved, és tűri szenvedéseit. Magyarország képviselői kamarájának 1847-ben nem szolgálhat vezérszempontul az, hogy tán a jobbágy községek megváltása által némely derangérozott földesurak örökszomjas erszénye töltessék újra, hanem az, hogy szabadíttassék fel bilincseiből a föld, szolgai állapotából a nép, legyen ekképp szabad polgára a felszabadított hazának.”

Ezek után nem meglepő, hogy az 1848-as forradalomban is szerepet vállalt. Földije, Pulszky Ferenc ajánlására Bécsben, a király személye körüli minisztériumban dolgozott, és emiatt vonták felelősségre a szabadságharc leverése után. Az október 6-i, bécsi felkelést követően egyike volt azoknak, akik Bem József szökését elősegítették a pozsonyi magyar táborba. Ezért szenvedett kétesztendei várfogságot a morvaországi Olmützben.

Kiszabadulása után visszatért a nógrádi dombok közé. Horpácson telepedett le, itt a családi birtok gazdálkodását vezette, és innen tekintett szét. Barátságba keveredett Madách Imrével, akivel korán megtalálta a közös hangot, a szerteágazó műveltség közös hangját. Miután hét(!) nyelven beszélt, anyanyelvükön olvashatta Tacitus, Horatius, Dante, Milton, Shakespeare, Byron, Goethe, Schiller műveit, és természetesen igen jártas volt kora magyar irodalmában, Berzsenyitől Vörösmartyig. Kutatói megállapításai alapján „Az ember tragédiája” megalkotásához három szálon kapcsolódik: egyrészt az ő személyisége ihlette Lucifer alakját, cinizmusával, örökké kétkedő szellemével, szarkasztikus modorával, másfelől neki mutatta meg Madách először az elkészült drámát, és ő ajánlotta barátjának, hogy Arany Jánostól kérjen méltató támogatást. Ott volt a „sztregovai remete” halálos ágyánál is.

A Bach-korszak és az önkényuralom lezárultát követően ismét politikai pályára lépett. 1865-ben Balassagyarmat országgyűlési képviselője lett, csatlakozott Tisza István szabadelvű pártjához, de szerénységéhez és szilárd jelleméhez híven hosszú ideig semmilyen felelős megbízatást nem vállalt, egészen addig, amikor 1879-ben a képviselőház alelnökévé választották, 1887-től pedig a főrendiház tagja lett, míg irodalompártoló munkásságának kiváló bizonyítéka, hogy bekerült a Kisfaludy Társaságba, egyébként maga is szerzett költeményeket, epigrammái különösen szellemesek. A Pesti Hírlap 1875-ben így mutatta be Szontagh Pált: „egyszerű, igénytelen, nemes kristálytiszta karakter, nagy műveltséggel párosult hatalmas ítélőtehetség (…) jöhetnek nagyobbak, geniálisabbak, de tiszteletre és szeretetreméltóbbak aligha, s hozzá hasonlóak pedig éppen nem”.

Mikszáth Kálmánnal is pesti képviselősége idején ismerkedett meg, hiszen „a nagy palóc”, még pályakezdő korában ekképpen írt róla: „egyike közéletünk régibb alakjainak, kik úgyszólván a közügyek szolgálatában öregedtek meg anélkül, hogy valakinek szolgájává legyenek.” Ez a tisztelet később barátsággá érlelődött.

Szontagh Pál, miután az 1880-as évek utolján végleg visszavonult a politikától, öreglegényként Horpácson élt, rendezgette könyvtárát, naprakészen olvasgatta a lapokat, járta a környéket, hosszú sétákat tett kedvenc kutyái társaságában. Érdekes életrajzi adalék, hogy 1890-ben, amikor egyre komolyabb várossá, kereskedelmi központtá vált, Losonc erőteljes kísérleteket tett a megyeszékhelyi cím elhódítására. Balassagyarmat képviselő-testülete felkereste az idős férfit, kérve, hogy egy bizottság élén képviselje az Ipoly-parti település érdekeit. Szontagh elfogadta az ajánlatot, hiszen ő maga is úgy vélte, Losonc érvei indokolatlanok. A korabeli hatalmi harc – éppen Szontagh határozottságának is köszönhetően – Balassagyarmat javára dőlt el.

A horpácsi nemesúr, újból bizonyítva elkötelezettségét igaz ügyek iránt, 1893-ban az éppen akkor szerveződő Nógrád Vármegyei Múzeumi Társulat számára ajánlotta fel igen értékes könyvtárát. Vallási türelmére pedig érzékletes példa: evangélikus hitét össze tudta egyeztetni azzal, hogy a mindenhonnan kiebrudalt katolikus káplán számára kápolnát építtetett. Szontagh Pálnak igen sok idő adatott meg a földi életből. Nyolcvannégy évesen, 1904-ben hunyta le örökre szemeit. A Nógrádi Lapok, nekrológjában így fogalmazott: „Közéletünk kimagasló alakja volt Szontagh Pál, ő volt az utolsó, aki ismerte Széchenyit, Deákot, Kossuthot, Vörösmartyt, Petőfit, Jókait, Madáchot. Ő volt az utolsó ebből a nemes gárdából”.

A Nagy Palóc szépen lassan uradalommá emelte a horpácsi „grundot”

Horpácsi birtokát halála után Mikszáth Kálmán vásárolta meg, aki mintegy örökségként, a hű házőrző ebeket is tovább nevelte. Az író novellába fűzve vallott a cserháti dombok között megbúvó új otthonáról: „Szontagh Pál „grund”-nak hítta a maga horpácsi tuszkulánumát, melyet az ő halála után múlt ősszel én vettem meg, hogy ott és úgy végezzem az életet, ahogy kezdtem: gerendás kúriában, melyben ha az egyik ablakot nyitom ki, a trágyadomb szaga özönlik be az udvarról, ha a másik ablakot nyitom ki, akác- és rozmaringillat oson be a kertből. A grundhoz egy tábla föld is tartozik, nem olyan széles ugyan, mint a nagyoroszi grófé, de éppen olyan mély. Szóval a grundnak én vagyok most a gazdája, de mivelhogy csak a felét bírtam megvenni (azaz, hogy azt se bírtam), és mivelhogy az előbbi gazda excellenciás volt, én pedig csak tekintetes vagyok, hogy a tekintély, a status quo valahogy ennek dacára is megmaradjon, itt okvetlenül valamely rangemelésnek kellett következni – azért aztán a grund lett uradalommá emelve, és most mint „horpácsi domínium” emlegettetik a családban, valamint barátaim és kártyapartnereim részéről.”