A néptánc lobbantotta lángra a nógrádi házaspár szerelmét

Kovács József „Dodi”: „Nem adhatok mást, csak mi lényegem…”

A kazári Kovács Józsefet már gyermekkora óta körülöleli a néptánc, és a hagyományok szeretete. Már a nagymamája is a helyi hagyományőrző együttesben táncolt, így nem véletlen, hogy ereiben csörgedezik a pörgős és táncos mentalitás. Az alapokat a Nógrád Táncegyüttes egykori vezetőjétől, Szabó Jánostól sajátította el.

Kezdetben táncolt a Zsivajgó, majd a Kazár Táncegyüttes tagjaként, ám mindezt sokáig csak hobbiként űzte. A Nógrád Táncegyüttes – amelynek ma már egyik vezetője – harmincéves jubileumi műsorát látva, 2005-ben vett gyökeres fordulatot az élete, ekkor döntötte el: a gépészmérnöki lét helyett a néptánc jelentheti számára a kiteljesedést. Az érettségi után Fótra ment a Fóti Népművészeti Szakgimnáziumba, majd a kazári iskolában tanította táncolni a gyerekeket.

József pályájának egyik meghatározó állomásaként tekint vissza az elmúlt hat és fél évre, amikor is az ország egyik legnívósabb csapatában, a Magyar Állami Népi Együttesben kamatoztathatta tánctehetségét. Az „államisokkal” szinte bejárta a világot: táncolhatott Észak-Amerika, Oroszország, Azerbajdzsán, Olaszország, Izrael, Törökország, Grúzia és Ukrajna közönsége előtt.

A kazári táncos tizenöt évvel ezelőtt kezdte el követni az álmait, különböző fesztiválokon és versenyeken elért eredményeivel pedig országszerte rendre öregbítette szülőmegyéje jó hírét. Sikerei közül büszkén emlékszik vissza a 2015-ben szerzett Aranysarkantyú díjra, amelyet 2019-ben másodszor is elnyert. Mindezen sikereket nemrég a Népművészet Ifjú Mestere cím elnyerésével koronázta meg, amelyet egy Kazár táncának és hagyományainak sokszínűségét részletező pályázati munkáért érdemeltek ki párjával, Emesével.

– Nagy lokálpatriótának tartom magam, bárhol is jártam, mindig hazavágytam. Szívügyemnek tartom a kazári népviselet, a tánc és a néprajz kutatását és továbbadását. Ahogyan azt Madách Imre is megfogalmazta Az Ember tragédiájában: „Nem adhatok mást, csak mi lényegem.” Mindig büszkén vállaltam, hogy honnan indultam. Vallom, hogy táncosnak lenni egy életforma, amellyel egyszerre ápoljuk hagyományainkat és őrizzük magyarságunkat – emelte ki Kovács József, akinek első emlékezetes fellépése is egy kazári, augusztus 20-i búcsúhoz köthető.

A néptáncos fontosnak tartja, hogy országhatáron túl is hírét vigyék a palóc identitás szépségének és a nógrádi értékeknek. S mindezt nem máshogy teszik, mint egy népeket összetartó közös nyelv, a tánc útján.

Kovács-Jelinek Emese: „Büszke vagyok, hogy palóc lehetek!”

A kisterenyei Kovács-Jelinek Emese párjához, Dodihoz hasonlóan szintén már gyermekként a tánc rabjává vált. Emese hatévesen sem vágyott másra, minthogy három testvérét követve egyszer ő is csatlakozzon a Nógrád Táncegyütteshez.

Először a Lurkó Gyermektáncegyüttesnél tanulta a lépéseket, majd a Viganóban fejlesztette tudását. Innen a kitűzött célt teljesítve került a Nógrád Táncegyüttes csapatába, amikor még nem is sejtette, hogy egyszer majd az együttes tagjainak vezetőjeként táncolhat.

A gimnázium után a Fóti Népművészeti Szakgimnázium és Gimnázium néptánc szakára nyert felvételt, jelenleg a Magyar Táncművészeti Egyetem harmadéves hallgatója. Emese 2015-ben a békéscsabai szólótáncfesztiválon szerezte meg első Aranygyöngyös táncos díját, míg 2019-ben a másodikat is kiérdemelte.

A Dodival közösen elnyert, Népművészet Ifjú Mestere cím jelenti számára a visszaigazolást: a néptáncos létnél jobbat nem is választhatott volna.

– Nagyon örültünk, amikor kiderült, hogy a szakma e rangos elismerést nekünk ítélte oda. Mindig fontosnak tartottuk a versenyszerű bemutatkozásokat, hiszen egy-egy szakmai tanács, vagy kritika is építően hatott ránk. Emellett szívügyünknek érezzük, hogy az emberekkel megismertessük a palóc kultúra változatosságát és szépségét. A legtöbb megmérettetésre és fesztiválra palóc vonatkozású anyagokkal indulunk, hogy minél többen ismerjék meg ezt a népi világot. Mivel földrajzilag elég nagy területen helyezkedünk el, így több település táncanyagából is lehet meríteni, de mindegyikkel egyet üzenünk: ez a miénk, s mi idetartozunk! – hangsúlyozta Emese, aki különösen örül annak, hogy Sasvári János fafaragó és bútorfestő, illetve Bocsi Éva viselet- és babakészítő is díjat vehetett át a megyéből.

Emese a fővárosban tanulva sem titkolta soha, honnan érkezett. Büszkén vallja, hogy igazi nógrádi, s ezt minden egyes tánclépésével a színpadra égeti.

Közös a tánc, közös a sors, közös a díj…

Emese és Dodi nem csupán legmeghatározóbb táncos élményeit köszönheti a Nógrád Táncegyüttesnek, de egymás iránt érzett szerelmüket is a tánc lobbantotta lángra. Országszerte tanítottak már táncot amatőr együtteseknek, de egy évig a pécsi Mecsek Táncegyüttesnek is művészeti vezetői voltak. Tavaly a sors mindkét táncost visszaterelte szülőmegyéjébe, ahol a Nógrád Táncegyüttes vezetőiként dolgoznak a csapat jövőbeli sikereiért. Az együttes 35. jubileumi ünnepségén – 2010-ben – mindketten az Év táncosai kitüntető címet is átvehették. Kétségtelen azonban, hogy a fennállás 40. születésnapi műsora még ennél is emlékezetesebb maradt a páros számára: Dodi ekkor kérte meg a színpadon Emese kezét, aki boldogan mondott igent választottjának. A csapattal augusztusban, ha csak kis közönség előtt is, de Pilinyben a Hazaváró rendezvényen, a Salgótarjáni Folk és Szlovák napokon, valamint Bánkon is újra színpadra léphettek. A páros tervei között szerepel, hogy októberben meglepetésprodukcióval pótolják az elmaradt táncvilágnapi gálaműsort, de a 45. „nógrádos” évfordulót is méltóképpen szeretnék megünnepelni.