Jelenlétükkel erősítették a helyieket a salgótarjáni ferencesek

A Rákosi-korszak római katolikus egyház ellen indított támadása az iskolák államosításával kezdődött, a Mindszenty-perrel, majd a szerzetesrendek feloszlatásával folytatódott. A bástyaként őrt álló, pajzsként védelmező magyarországi szerzetesrendeket 1950 nyarán különböző gyűjtőtáborokba hurcolták.

Ha már nincsenek szem előtt – gondolták –, akkor nincs miről beszélni, ha nincsenek közvetlen kapcsolatban a diákokkal, a munkásokkal, a hívekkel, és ha néhány koncepciós perrel, lejárató újságcikkel megalázzák őket, akkor a társadalom elfordul majd az egyháztól.

A nagypolitika változásainak lenyomata szerzeteseink szenvedése. Alig eszméltek fel a nyilas rémuralom alól, az üldözöttek menekítéséből, máris azzal kellett szembesülniük, hogy fegyveres orosz katonák törnek rájuk és követelőznek velük szemben. Majd amikor az ország jelentős területén átvették a hatalmat a kommunisták, elkezdték kiépíteni a diktatúrát: a gyárakat államosították, az egyházi és az arisztokrata vagyonokat zárolták, megkezdődött a téeszesítés propagálása, új pénz született, a szalámitaktika révén megszabadultak a politikai paletta jelentős, nem kommunista tagjaitól: fenyegetéssel, zsarolással, internálással.

Aki maradt, annak be kellett adnia a derekát: 1948-ban egyesült a két párt (szociáldemokraták és kommunisták), és létrejött a Magyar Dolgozók Pártja, ami 1956-ig az egyetlen uralkodó kormánypárt lett, s amelynek vezetőségében találjuk a fő bűnösöket.

Amikor a salgótarjáni ferences közösségről írok, fellapozom a fennmaradt dokumentumokat az üldöztetés idejéről. Mert valójában nem csak a hetven évvel ezelőtti tragikus eseményre emlékezünk ma, hanem egy öt éven át tartó folyamatra, amire pontot tett a hetven évvel ezelőtti éjszaka eseménye. Egy időszak, egy korszak zárult le ezzel városunk történetében, amelyet kiútkeresés, ragaszkodás és kapaszkodás, majd évtizedeken át hosszú csend követett.

A megpróbáltatások aztán végeláthatatlanok lettek, sajnos ezt kell írnunk: kevés a hely, hogy mindet felvázoljuk. Álljanak itt csak címszavakban: meghurcolták a diákokat, előbb a ferences ifjúság frissen avatott tagjait, majd az iskolák államosításakor az azzal egyet nem értő és ezt kimondó diákoknak megtiltják az érettségit. Megvonják a párbért (egyházadó fizetését), a villanyszolgáltatást, a vízszolgáltatást is (a Rima korábban ingyenesen biztosította a ferences közösségnek ezeket). Korlátozzák a kórházi lelki gondozást az atyáknak, a körmeneteket beszüntetik, mert az azon részt vevő munkásokat elbocsátással fenyegetik… És még mindig csak 1948-at írtunk, amikor – a jubileum kapcsán – országszerte Petőfi szabadságeszméjével igazolta magát a rendszer…

A városi szegénygondozó nővéreknek megtiltották a működést, kitették őket a szegényházból és a Forgách-telepen, egy mosókonyhában kellett meghúzniuk magukat. A kitelepítéseknek volt egy sajátos helyi mozzanata is: a városon belüli kitelepítések. Ezeket 1948 októberében így indokolták: „Kár volt ennyit a papokhoz járni!”, és a vezető tisztviselőket és a munkásréteg tagjaiból is többeket egyszerűen kitelepítettek otthonaikból, helyükre pártembereket tettek.

1950 nyarára megérkezett a végítélet. Május 13-án a Főplébánia épületéből az Államvédelmi Hatóság városunkba érkező 150 emberének elszállásolása miatt az atyákat kirakták, akik a ferences rendházban találtak menedéket. Ez a tett azt bizonyítja, hogy a városban az egyház ellen indítottak támadást, nem kifejezetten csak a szerzetesközösség ellen, tehát szúrta a szemüket a Főplébánia hívő közössége és papsága is.

Ezt követte alig két hónap múlva a szeretett ferencesek elhurcolása. Emlékezzünk az utolsó salgótarjáni ferences, Buczkó Atanáz atya soraival, aki 2010-ben idézte fel ezt az éjjelt: „Nem tudtuk, mi lesz velünk. Egyesek szerint a Szovjetunióba akartak vinni. 1950. augusztus 1-jén éjjel fél egykor leponyvázott teherautóval megjelentek az ávósok géppisztolyokkal felfegyverkezve. Az épületet körülvették, hogy senki ne zavarja őket. Az egyik ávós bejött és bejelentette, hogy itt kell hagynunk a zárdát. Megnézte a csomagomat, felturkálta, hogy nincs-e benne pisztoly vagy aranykehely. Nem volt, de talált benne egy Szentírást. Inkább egy orosz szótárt vinne magával, annak nagyobb hasznát venné, mondta.”

A ferences atyáinkat: P. Kó­czián Attilát, P. Buczkó Atanázt, P. Fűtő Gergelyt, Fr. Tarjányi Berardot Jászberénybe internálták, ahol embertelen körülmények között, folyamatos megalázások mellett kellett élniük és működniük szeptemberi elengedésükig. A ferencesek közül sokan nem is elhurcolásnak, feloszlatásnak, hanem a sokkal többet mondó: szétszóratásnak nevezik ezt az időszakot, utalva arra, hogy a szabadon bocsátás után egyénileg kellett boldogulniuk. A ferences lelkület az atyákban megmaradt, de közösségben többé nem működhettek 1989 őszéig.

A híveket 70 éve megfosztották szeretett atyáiktól, elvették a sziklaszilárd hitet, az istenszeretetet és az utat mutató közösséget a város lakosaitól. Az emlékükre állított táblán lévő szöveg szavaival gondoljunk rájuk az idén is: „Az elhurcoltak emléke legyen áldott. Áldozatuk hozza meg nemzetünk felemelkedését.”

Mindszenty-ellenes nyilatkozatot akartak tőlük

1948 karácsonyán őrizetbe vették Mindszenty József bíborost, akit koholt vádak alapján 1949 elején elítéltek. Az ellene hozott per koncepciós (mondvacsinált, előre megírt) volt. Egyetlen bűne a hazaszeretete, istenfélelme és a diktatúra elleni fellépései voltak (ne feledjük, hogy őt a nyilasok, tehát a szélsőjobb emberei is megkínozták). Jól jött volna a pártnak, ha egy nagy munkásváros lakossága és papsága is tiltakozik ellene – ez azonban nem sikerült nekik. A szerveződő városi tüntetés elhalt, maguk a helyi agitátorok sem nagyon hittek benne, a ferencesek leírása szerint elnézést is kértek a hívek a tüntetésen való részvételért. Tátrai Gyula atyát 1948 végétől elhurcolásukig, tehát másfél évig ostromolták, hogy írjon egy Mindszenty-ellenes nyilatkozatot, de ő ezt következetesen tagadta, még akkor is, amikor burkoltan életveszélyesen fenyegették őt ezért.