Minden salgótarjáni büszke lehet a Kálváriára

Az talán elvitathatatlan tény, hogy az egyik legszebb Kálvária emlékhely Salgótarjánban van az országban. Története különös, ennek teljes ismertetésétől itt most eltekintek, inkább csak pillanatképeket vázolnék fel belőle.

A huszadik század elején nagyarányú építkezések kezdődtek meg Salgótarjánban, a sok ezer lakosú nagyközség készült a várossá válásra, a rangot 1922-ben kapta meg. Néhány évvel utána, 1927-ben felmerült a gondolat, hogy Kálváriát építsenek a város felé magasodó Pipis-hegyre. Megalakult a Kálváriát építő bizottság, ezzel egy időben azonban már szerveződött a ferences plébánia létesítése is. Idővel mindkét tábor eredményt ért el: a Kálvária helyett templomot akarók jóvoltából és összefogásából – hála nekik! – 1932-ben ferences plébánia, 1936-ban ferences templom épült, de a Kálváriát építők is elérték céljukat, hiszen 1943-ban teljes pompájában felépült a ma is látható Kálvária.

Isten dicsőségére, a trianoni kálvária emlékére

Az 1930-as Szent Imre-emlékév során a hegyet, a leendő Kálvária területét Szent Imre-hegynek nevezték el (milyen szép lenne, ha visszakaphatná ezt a nevet a köztudatban újra a hely!). A kőműves munkák befejezése után, október 1-jén a 14. (utolsó) stációba emlékiratot helyeztek el az építők, melyben megemlékeznek a készítőkről.

Így hangzik a szöveg, ami 2003 óta a lépcsőfeljárat előtti táblán is olvasható. Idézek belőle: „A Mindenható Úristen dicsőségére és a trianoni magyar kálvária emlékére Tóth Gyula volt nagyközségi bíró kezdeményezésére és állandó lelkes közreműködésével, Obrincsák Ernő építész és építőmester tervei és műszaki vezetése mellett, Fekete József közreműködésével épültek ezen stációk az országszerte nagy ünnepségek között megtartott Szent Imre jubileum alkalmával, az Úrnak 1930. évében. A területet a patrónus Luby család adományozta. A kápolnácskák építési költségeit az egyes testületek és családok fedezték, a lábazathoz szükséges köveket és a fuvarokat dr. Róth Flóris magyar királyi bányaügyi főtanácsos adományozta. A földmunkákat legnagyobb részben Salgótarján városa által adott munkások és önként jelentkezők, élükön dr. Pitta Lipót rendőrfőtanácsossal végezték. […] A Kálvária építőbizottság névsora: Traum Péter esperesplébános, elnök, dr. Horváth László városi tanácsnok, ügyvezető igazgató, dr. Pitta Lipót rendőrfőtanácsos, Tóth Gyula volt nagyközségi bíró, Obrincsák Ernő építész és építőmester, Galgó József postafőtanácsos, dr. Holics Endre bányakapitány, Dankó Antal bányaigazgató, Bóna Kovács Károly festő- és szobrászművész.”

Nekik köszönhetjük tehát azt a Kálvária emlékhelyet, amelyet ma is láthatunk (ám ekkor még nem készült el teljesen). 1931-ben a Tóth Béla tervei alapján, Bulyovszky Lajos kőművesmester munkáját dicsérő Magyar feltámadás barlang is megépült, amely az országfelajánlás pillanatát örökítette meg. A kivilágított Nagy-Magyarország barlang messziről tündökölt.

Az 1938-as szentév (Szent István király halálának 900. évfordulója) kapcsán újra előtérbe került a Kálvária befejezése, Förster Kálmán polgármester felhívást intézett a város lakossága felé, így jött össze mintegy 1000 pengő, a Kálvária azonban még mindig nem készült el. A munka lassan haladt, majd megállt. Közben a déli plébánia (Főplébánia) új atyát kapott dr. Ambrus József személyében, aki meggyorsította az ügyet.

Befejezték a munkálatokat, így készült el 1943-ra a teljes Kálvária, amelynek avatóünnepségére 1943. június 5-én, a trianoni békediktátum 23. évfordulóján került sor. A résztvevők díszmenetben indultak fel a hegyre, az ünnepségen dr. Pobozsny Róbert rozsnyói püspöki helynök beszélt (hiszen 1938-ban a Felvidék visszatérésével létrejött újra a teljes Rozsnyói Egyházmegye, ahová 1777-es megalapítása óta tartozott a területünk). A helyi hitszónok a legendás hírű ferences atya, Réz Marián volt. Az ünnepségen nagyon sok ember részt vett, a helyiek megszerették a Kálváriát, hiszen szorosan hozzátartozott a városképhez.

Aztán új szelek érkeztek. Az 1945 utáni hatalom a Kálváriát nem tűrte meg. Szerencsénkre azonban „csak” lemondtak róla: így fél évszázad alatt az erdő benőtte a területet. A Nagy-Magyarország barlangját viszont szétverték, majd befalazták. A rendszerváltás utánig kevesen tudtak róla, hogy milyen szép emlékhellyel büszkélkedhet a városunk.

Ezen a nyomon folytassuk tovább!

Ám nem csak emiatt kellene büszkének lennünk rá! Először is, e sorok útján, köszönet mindenkinek, aki az elmúlt harminc évben a Kálváriáért tevékenykedett, annak kitisztításán, megismertetésén fáradozott. Eredményük nem volt hiábavaló: 2008 óta ismét „látszanak” a stációk, tartunk keresztutat a hegyen, sőt: tavaly ősszel – hosszú idő után először szentmise is volt a város felett! – elkészült a régi Magyarország barlangja eredeti formájában, és megújulhattak a stációképek is. Nos, büszkélkedésünket ezen a nyomon folytassuk tovább!

Mégpedig nem is Salgótarjánban, hanem Budapesten, a XVII. kerületben, Rákosligeten. Itt áll ugyanis egy Kálvária emlékhely, ami szorosan kapcsolódik a salgótarjánihoz, ugyanis annak stációi a mi kálváriánk stációinak másolatai. De hogyan is lehetséges ez?

Amikor a salgótarjáni képeket 2013-ban restaurálták, a munkát Tarnoveán Katona Tamás, a Képzőművészeti Egyetem Restaurátor Tanszékének végzős hallgatója végezte el diplomamunkaként, és ő készítette el műkő másolataikat. A Kálvária 2014-es újbóli, a restaurálás utáni felszentelése volt, az eredeti stációképeket a Dornyay Béla Múzeumban helyezték el, a Szent-Imre hegyre a műkőmásolatok kerültek fel.

Az eredeti alkotó, Bóna Kovács Károly leszármazottaitól a szervezők megkérték a domborművek másolásához, felállításához az engedélyt. A domborműsablonok megmaradtak, ezek alapján Tarnoveán Katona Tamás el tudta készíteni a rákosligeti stációoszlopok domborműveit.

És hogy megnyugodjunk a XVII. kerületiek „nógrád­sze­re­tetén”, ha valaki elmegy a Kálváriát megtekinteni, az is lehet, hogy a környéken lévő Ősagárd, Alsópetény, Drégelypalánk, vagy Terény utcában fog áthaladni.

Legyünk büszkék tehát a Kálváriánkra, hiszen múltja magában hordozza a huszadik századi magyar egyháztörténelmet is. De azért is büszkék lehetünk rá, mert el nem múló értékét mutatja az is, hogy felépítése után több évtizeddel is mintaként szolgált a jóért tevékenykedő budapesti közösségnek, és immáron eredeti helyétől 100 kilométerre is hirdeti a megváltást és az emlékezést.

Az egyetlen ilyen építmény Pesten

A Kálvária kialakítását Szűcs László építészmérnök tervezte meg, a munkálatok 2015-ben kezdődtek el. A stációoszlopok körben állnak. A kereszt bal oldalán kezdődik a keresztút az első stációval, a XIV. stáció a kereszt jobb oldalán van.

A rákosligeti Kálvária a főváros pesti oldalán az egyetlen ilyen jellegű közterületi építmény. A XVII. Kerületért Egyesület és a Rákosligeti Polgári Kör 2007-ben egy fa emlékkeresztet állíttatott itt, ahol korábban temető is volt. Méltó emlékhelye a „mi kálváriánk” másolatának ez a budapesti hely, melyet nemcsak a Kálvária, de az alkotó személye is összeköt: Bóna Kovács Károly 1942-ben költözött Rákoshegyre, majd utána Salgótarjánba, végül 1956 után ismét Budapestre, és itt, Rákoshegyen, a XVII. kerületben élt haláláig, 1970-ig. A két helyet immáron nemcsak a személye, hanem alkotásai is összekötik.