Emlékezés

Minden évben december 8-án emlékezünk az 1956-os sortűz borzalmaira, a még köztünk élőkkel, akik száma sajnos fogyatkozik. Megható az emlékezés velük együtt a sötétben a téren: fáklyák között, a kezünkben virággal, a szívünkben imádsággal, milliónyi kérdéssel. Ott vagyunk velük, ahol a borzalmak történtek, és bár évről évre egyre távolabb van az esemény, nem engedjük elhalványulni.

Már a sortűz ténye is borzasztó, ha csak egy ember halt volna meg, már az is szörnyűbb lenne a kelleténél, de az, hogy még ma sem tudjuk, mennyi áldozatot követelt ez a nap, amikor „nem volt kegyelem”, az a legborzasztóbb. Ott állunk a téren, keressük a miérteket, és nem kapunk választ rájuk. Csak a jövőbe mutatunk, mint megannyi emléknapunkon, az elcsépelt üzenettel: ez a szörnyűség soha többé nem ismétlődhet meg. És imádkozunk, hogy ez valóban így is lehessen.

Templomunk tornyában számtalan felirat van a régmúltból. Közülük is az egyik legérdekesebb az 1956. december 8-i dátummal szereplő „véres szombat”, amelyet talán vagy akkor, vagy később írhattak oda. Leírták, hogy az akkori kor emberei emlékeztessenek, és meghagyták az utókornak, hogy emlékezzenek a szörnyűségre.

És a hétvégén ismét virágot vettünk a kezünkbe és imádságot a szívünkbe, hogy emlékezzünk a borzalmakra.