Török János beleszületett a paraszti kézművességbe

– Mikor és hogyan került kapcsolatba a népművészettel?

– Kedvenc festőm, Paul Gau­guin, egyik képének címe: Honnan jöttünk, mik vagyunk, hová megyünk… Azt, hogy honnan jöttünk, befolyásolni nem tudjuk, de meghatározza életünket, azt, hogy mik vagyunk. A hová megyünk kérdése pedig rajtunk múlik. 1956-ban születtem Szügyben, paraszti családban. Parasztházban laktunk: tisztaszoba, konyha, kamra. Nagynéném gyermektelen házasként élte az életét, így gyakran voltam nála. Sok alkotói tevékenységet, például a szövést, de a háztartási munkákat is tőle sajátítottam el. Balassagyarmaton érettségiztem.

– Hogyan alakult a pályája?

– A gyógypedagógiai főiskolán végeztem, de mindig is érdekelt a népi iparművészet. Személyes kapcsolatok révén az 1980-as évek elején bekerültem egy népművészeti stúdióba Szabolcsban, ahol szőttek, fontak, fazekaskodtak. Csodálkoztam, hogy az ottani alkotók milyen szeretettel beszéltek arról, ami számomra természetes volt. Akkor döbbentem rá: ezzel kell foglalkoznom.

– Mi motiválta, hogy megalapítsák a Palócföldi Népi Iparművészeti Egyesületet?

– Budán, a Mesterségek Ünnepén csodálkozva láttam, hogy minden megyéből volt kiállító, kivéve Nógrádot. Pedig éreztem az igényt, hogy egy közösséghez szeretnének tartozni az itteni alkotók is. Kezdeményezője, de nem egyedüli szervezője voltam annak, hogy 2002-ben megalakítottuk a szervezetünket.

– Hány tagja van jelenleg az egyesületnek, és kik tartoznak a soraikba?

– Lefedjük a Palócföld területét, de Budapestről, az ország más részéről, a szlovákiai Fülekről is vannak tagjaink. Induláskor tízen voltunk, ma negyvenkét alkotó tartozik hozzánk, a fazekastól kezdve a tojásfestőn keresztül a hímzőig. Közben a csipkekészítőkkel is bővültünk. Egyesületünket 2004-ben felvették a Népművészeti Egyesületek Szövetségébe.

– Tanít, a kezdettől fogva vezeti az egyesületet, mennyi ideje jut az alkotásra?

– Azt vallom, ha valaki elvállal valamit, azt a képességei szerint a lehető legjobban kell, hogy végezze. Az egyesület munkájában szakmai, gazdasági és jogi kérdések is felmerülnek. Számos tanfolyamot végeztem, hogy a lehető legjobban tudjam ellátni a munkakörömet. Büszke vagyok arra, hogy soha nem volt likviditási gondunk. Kevés idő jut az alkotásra. Fazekaskodom, szövök, a bőrdíszmunkát is szívesen végzem, de a vesszőfonás, kosárfonás a fő területem. Örülök, hogy 2003-ban megkaptam a népi iparművész címet. Vezetői munkámat az országos szervezet 2005-ben Király Zsiga-díjjal ismerte el. Megtiszteltetés volt számomra, hogy három éven keresztül a Népművészeti Egyesületek Országos Szövetségének alelnöki tisztségét is betölthettem. Nem könnyű feladat, hiszen a szövetséghez több mint ötezren tartoztak.

– Fontosnak tartja, hogy a fiatalok is megismerjék a tárgyalkotó népi iparművészetet…

– Valóban, a nyári hónapokban kézműves alkotótáborokat szervezünk. Idén már tizenharmadik alkalommal táboroztunk együtt a felvidéki magyar fiatalokkal. Fontosnak tartom a népművészet átadását, aminek egy másik területe az iskolákban működő szakkörök. Csipkekészítő szakkör működik például már három éve Szécsényben a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola és Gimnáziumban.

– Hogyan látja a jövőt? Mik a tervei?

– Ami a pedagógiai munkámat illeti, 2021-ben nyugállományba vonulok. Hogy maradok-e az egyesület elnöke, arra most nem tudok válaszolni, de egy biztos: az alkotást nem hagyom abba.