Külföldiek Nógrádban: az Alpok hófödte csúcsait cserélte a Karancs lankáira

– Mesés vidéket hagyott el 42 évvel ezelőtt.

– Szülővárosom, Castiglione delle Stiviere 23 ezer főt számláló város Olaszországban, a leggazdagabbnak mondott tartományban, Lombardiában, a Garda-tó déli csücskében. Délről a rendkívül termékeny Pó-síkság határolja, északról a Garda-tó kristálytiszta vizével, amelynek hátterében az Alpok hófödte csúcsai szolgáltatnak festői látványt egész évben. Észak és dél találkozik itt, és csupán néhány kilométerre van a szerelmesek, Rómeó és Júlia városa, Verona.

Névjegy

Parolini Graziano 1951-ben született a Mantova megyei Castiglione delle Stiviere-ben, Olaszországban.

Villanyszerelőnek tanult, iskoláit 1966-ban fejezte be.

1975-ben Magyarországon ismerkedett meg a feleségével, Balázs Erzsébettel. 1976-ban kötöttek házasságot.

Somoskőújfalun élnek, két lánygyermekük és egy unokájuk van. 2011 óta nyugdíjban van.

– A szerelem fontos szerepet játszott a döntésében is.

– Egy baráti társasággal turistaként érkeztem Magyarországra 1975 nyarán. Esztergomban­ találkoztam a ­későbbi feleségemmel, Balázs Erzsébettel. Szerelem volt első látásra. Két hetet töltöttünk el együtt, azután visszautaztam Olaszországba, de hamarosan visszatértem Magyarországra. Egy év múlva már megtartottuk az esküvőnket. Azonnal éreztük, hogy egymásnak vagyunk teremtve és azóta is együtt vagyunk. Nagyon örülök, hogy eljöttem annak idején, soha nem bántam meg ezt a döntésemet.

– Kissé meglepő, hogy itt telepedtek le és nem Olaszországban. Főleg azokban az időkben, sokan boldogan mentek volna nyugat felé egy szebb élet reményében.

– A feleségem egyedüli gyermeke volt a szüleinek. Mi tizenegyen voltunk testvérek. Úgy éreztem, hogy ez a helyes döntés. Igaz, hogy kicsit szigorúbb világ volt akkor Magyarországon, más, mint amit előtte megszoktam, de engem ez nem zavart különösebben. Somoskőújfalun telepedtünk le, Erzsébet onnan származik.

– Mi a foglalkozása? Hol talált munkát?

– Olaszországban villanyszerelést tanultam. Mielőtt idejöttem, tíz évet lehúztam a szakmámban. Magyarországon több munkahelyem is volt. Először a salgótarjáni ruhagyárban helyezkedtem el, karbantartóként dolgoztam négy évig. Ezután rövid ideig a Gépipari Elektromos Karbantartó Vállalatnál voltam – közismert nevén Gelka –, majd a salgótarjáni tanuszodában dolgoztam 16 évet. Később egy olasz–magyar csokoládékészítő üzem alkalmazott, aztán átmentem Bátonyterenyére egy szintén olasz–magyar céghez. Végül onnan mentem nyugdíjba, hét évvel ezelőtt.

– Mi a véleménye a magyar emberekről?

– Somoskőújfalun egy jó kis közösség él. Nincsenek problémáink egymással. Annak idején, amikor idekerültem, nagyon meglepett az itteni emberek viselkedése. Szinte hihetetlen volt az a segítőkész, emberséges bánásmód, amiben részesítettek. Volt olyan eset, hogy már-már gyanúsnak tűnt, miért akarnak annyira segíteni, de mindig kiderült, hogy őszinte volt a viselkedésük.

– Mi okozta a legtöbb nehézséget az ittléte során?

– A magyar nyelvet nagyon nehéz volt megtanulni. Ami ezen kívül furcsa volt, az az akkori munkatempó. Megszoktam, hogy Olaszországban hajtani kellett, ahhoz képest itt nagy lazaság volt a cégeknél. Persze hamar hozzászokott az ember.

– Gyönyörű az a vidék, ahonnan származik. Soha nem hiányzott?

– Én úgy indultam ide, hogy nem tettem fel magamnak azt a kérdést, jó lesz-e, meg fogom-e szokni valaha vagy sem. Csak arra gondoltam, hogy ha ezt a nőt akarom feleségül venni, akkor jönnöm kell. Boldog vagyok, hogy itt vagyok. Jó döntés volt.