Magasban és mélyben: lenyűgöző fotókiállítás nyílt Tarjánban

Mégis, ha szóba kerül a neve, sokak előtt elsőként a hegymászó, illetve a barlangász alakja jelenik meg, minthogy mindkét területen figyelemre méltó múltat, eredményeket tudhat magáénak. Benedek István Csavargás az Alpokban című könyve keltette fel az érdeklődését az európai nagy hegyek szépségei, az ott átélhető kalandok iránt. Több éven át készülődött arra, hogy hasonló élményeket szerezzen, amelyekben – a kötet tanúsága szerint – a sátorral, hátizsákkal, kerékpárral, de főként gyalogosan túrázó testvérpárnak, két kamaszfiúnak része volt.

Buda László – mint már több éve – jelenleg is hódol egyik szenvedélyének: jelesül tábort vezet mintegy tíz embernek az ágasvári Csörgőlyukban, amely hazánk legnagyobb nem karsztképződményű barlangja. Az 1980-as évek elején a salgótarjáni barlangászok bővítették mintegy 400 méteresre, a 19. század végén 180 méteres üreget. A Csörgőlyuk-barlang titkot is őriz. Található benne egy ma már – vagy még – megközelíthetetlen természeti képződmény, egy nyolcméteres élhosszúságú, 2200 tonna súlyúnak vélt kőtömb, egy rejtélyes szuperkocka.

Orosz Mihály salgótarjáni barátjával 1979-ben jutottak el a világ egyik legszebb, legtöbbet fényképezett hegycsúcsára, a 4478 méter magas Matterhornra. Előtte már megmászták a még magasabb, de kevesebb izgalommal járó Monte Rosát. A matterhorni „kirándulás” két hétig tartott, a svájci Zermattban tanulmányozták a térképeket és döntöttek az útvonalról. Mint a kiállítás megnyitásán is elmondta Buda László, az oda-vissza menet során számos váratlan, több mint izgalmas helyzettel találták szembe magukat a majdnem függőleges vetősík mentén elváló két óriási kőzetlemezből álló csúcs kétnapos meghódítása során. 1982-ben következett a szintén négyezer méter körüli svájci Eiger, majd 1985-ben az Alpok legmagasabb csúcsa, a 4810 méter magas Mont Blanc. 2000-ben eljutott az osztrák Gross-Glocknerre, 2002-ben pedig a Tátra úgynevezett sárga, 2008-ban pedig a Lomnici-csúcs nyugati falára. Néha vele volt felesége, vagy Steib Péter nevű barátja is.

Buda László Manga Mihállyal való megismerkedése maga után vonta a helyi hegymászók klubon belüli barlangászszekció megalakítását, amelyben ugyancsak nagy szerepe volt Orosz Mihálynak is. Innentől kezdve Buda László párhuzamosan járta a hegyeket és a barlangokat. Volt Magyarország minden komolyabb, 200–300 méter mély barlangjában, talán az abaligeti az egyetlen kivétel, de ez még szerepel terveiben.

A Magasban és mélyben című fotókiállítását Prakfalvi Péter geológus nyitotta meg. A cím nélküli, ezáltal tudatosan gondolkodásra késztető fényképek kapcsán a szakember azt az értelmi és érzelmi viszonyt hangsúlyozta, amelyet a különleges – a szűk, alig átjárható barlangjáratokat, hatalmas, meredek sziklafalakat, hó- és jégfödte csúcsokat megörökítő – látvány okoz.

Melyik tevékenység – a hegymászás, vagy a barlangászat – a nehezebb – kérdeztük Buda Lászlótól a közös tárlatnézés során. Úgy véli, hogy bár sok veszély leselkedik a hegymászókra is – elég egy rossz lépés, instabillá teszi az utat a csúszós jég, a frissen esett hó, egy-egy váratlan kiszögellés, egy rosszul elhelyezett kapaszkodó – összességében talán a barlangok mélye, különösen, ha szakadékok is vannak benne, veszélyesebb. Ez még akkor is igaz, ha ott jobban lehet pihenni, kevésbé kell beosztani az időt. Arról nem is beszélve, hogy a barlangokban sokkal bonyolultabb a fényképezés, gyakran nedves, vizes járatokban alapos védelemben kell részesíteni a fényképezőgépet.

Mint közismert, a közelmúltban kilenc napra barlangba szorult – de szerencsére már kimenekített – egy thaiföldi ifjúsági labdarúgócsapat edzőjével együtt. A Buda Lászlóval való beszélgetés során megkerülhetetlen téma volt az egy mentőbúvár halálát követelő tragikus eset. Elismerte: pesszimista volt. Szerinte ebben a monszunos időszakban nem lett volna szabad bemenni a barlangba. Azt pedig valóságos csodának tartja, hogy a mélyben rekedtek kibírták ilyen sokáig étlen-szomjan.

Kiemelt fotónkat készítette: Niederland Dávid/Nógrád Megyei Hírlap