Szkíták között – nyílzáporban

Felhangzott a vezényszó. Az íjas sereg pattanásig feszítette a húrt, majd pontban a déli haragszóra ernyedtek az ujjak, a vesszők pedig magas ívben suhantak az Ipoly-menti réten. A balassagyarmati Szkíta Napok egyik fénypontja volt május elsején az ősmagyar nyílzápor.

Balassagyarmat. Persze mindaddig sok minden történt az eseménysorozat sodrában. Egy órával a kihirdetett nyílzápor előtt egyre többen gyülekeztek a Mikszáth Kálmán Művelődési Központ előtt. Piros ruhás, szakállas „barantás” férfi igazította meg gyermeke ruháját, mögötte kalapos-subás juhász pödörgette bajszát, egy „szittya” sámán pedig dobszóval igyekezett előcsalogatni a napot. Az öreg tekintete a keleti távolba révedt, ahol hamarosan feltűntek a szekerek, fogatok, és a lovas huszárok.

Agócs Gergely, a televízióból ismert néprajzkutató-népzenész kászálódott fel óvatosan az első bakra, elhelyezkedett a kocsis mögött, kezébe vette dudáját, és rázendített a dalra. A következő hintóra Medvácz Lajos gyarmati polgármester kéredzkedett fel, majd Ónodi Krisztián, a Szkíta Napok főszervezője megadta a jelet az indulásra. A menethez csatlakoztak a vezényszóra lépdelő baranta-harcművészek, a csuklyás-tegezes íjászok, mintegy félszázan. A Mikszáth úton haladva egészen a Szlovákiába átívelő híd tövéhez értek a vonulók, miközben a május elsejei nem túl kedvező időjárásban több tucatnyian követték mozgásukat.

Kinn, a gát alatti réten aztán megkezdődött a mindenfajta előkészület. Terman Szilárd, a Szátokon élő világbajnok távlövő íjász toborozta maga köré mindazokat, akik ebben a közös, össznépi nyílzáporban a kilövő szerepére vágytak. Maga Medvácz Lajos is ott válogatott, melyik fegyver illik hozzá a legjobban. Egy férfi gondosan becsomagolt kincsét vette elő, egy százhúsz fontos íjat, s büszkén közölte: várja a derék próbálkozót, aki ezt megfeszíti – nem akadt jelentkező. A kék ruhába öltözött Terman Szilárd közben röviden elmondta a szabályokat, még arra is kitért, hogy a kamerával felszerelt mini-helikopter milyen magasságokra röpdössön, nehogy a vesszők suhanása közepette a drága eszközt találják telibe.

Miközben zajlott ez a felvezető tájékoztató, Agócs Gergely vette kezébe a mikrofont, és a gáton felsorakozott érdeklődőknek a közelmúltban elhunyt tereskei juhász-dudásról, Pál Pista bácsiról beszélt. Miként bukkantak rá húsz-egynéhány évvel ezelőtt a cserháti magányában rejtőzködő öreg népművészre, miként tanulták meg tőle azt a tudományt, amit az utódok ma oly nagy szeretettel és mély hagyománytisztelettel mutatnak be és adnak át. A leglényegesebb „hozadék” pedig: míg 1992-ben alig tizenöten ismerték e pásztorhangszer kezelését, addig mára legalább százan vannak hazánkban, akik komoly szakértelemmel fújják. Beszédét követően előbb lassú, majd fokozatosan gyorsuló dallamokat csalogatott elő dudájából.

Amikor beköszöntött a délidő, jött a vezényszó, és a kék színű célba sorban koppantak be a nyílvesszők. Mi ekkor, a csúcsponton elbúcsúztunk a rendezvénytől, ami azonban tartott tovább, látványos lovas-íjász bemutatókkal, az ősmagyar, sztyeppei hagyományok megismertetésével, tudományos – és ismeretterjesztő előadásokkal, kirakodóvásárral, tábortűzzel – egészen szombat estig.