2019.06.19. 17:55
Száz éve halt meg az egyik legeredetibb festőgéniusz
Festményei és írásai egyaránt istenkereső metafizikát és nemzeti elkötelezettséget sugalmaztak.
Forrás: MTI
Fotó: Vajda János
Élhette volna a vidéki patikusok nyugodt és kiszámítható életét Csontváry Kosztka Tivadar, de egy mennyei hang sugallatára mégis úgy döntött, hogy végigjárja a „naputat”, festőtehetségével pedig a nemzetét szolgálja – idézi fel a festőzseni emlékezetét a Magyar Nemzetben Pataki Tamás írása.
Útja nem volt könnyű: óriási festményei nem arattak sikert, a magyarság gondjaival foglalkozó írásainak hangját pedig elnyomta az első világháború ágyúzaja. Száz éve halt meg, és manapság sincs méltó helyén a magyar festőgéniusz.
Általában szeretik a magyarok Csontváry Kosztka Tivadar művészetét. A 2015-ben, a várbeli Honvéd Főparancsnokság épületében rendezett nagy Csontváry-kiállítást több mint százezren nézték meg. Ilyen szempontból azt is mondhatnánk, hogy az egyik legismertebb magyar festőművész, vagy olyan, akihez mindenkit valami személyes érzelem fűz.
Azok pedig, akik csak egy félbolond naivnak tartják a festőnek állt patikust, ilyenkor odaszúrják: géniusz, de csak Magyarországon világhírű.
Ám ez sem volt mindig így. Holnap lesz száz éve, hogy a Tanácsköztársaság idején, 1919. június 20-án meghalt, hozzátartozói eltemették, művészetét pedig sokáig elfeledték. (Közismert, hogy festményeit fuvarosok akarták megvenni, hogy ponyvavászonnak használják őket, de Gerlóczy Gedeon építész felvásárolta előlük az egész életművet.) Mi több, Rákosiék 1950-ben kihantolták és az óbudai temető egyik tömegsírjába helyezték át, mert a rokonság nem újította meg a sírbérletet.
A pártállam ízlésének pedig nem felelt meg a furcsa művész, akinek festményei és írásai egyaránt istenkereső metafizikát és nemzeti elkötelezettséget sugalmaztak. Gondoljunk csak a Magányos cédrusra, leghíresebb festményére, amely a magányos, meg nem értett géniusz sejtelmes önarcképe, de sokak szerint egyben a magyar nemzet szimbóluma is erős gyökereivel, vastag, sokágú törzsével: méltóság és ezeréves magány.
Az, hogy Csontváry a hatvanas években elkezdődött és a század végére beért újrafelfedezése után is félig-meddig a művészet perifériáján van, talán azzal is magyarázható, hogy a nemzete iránt elkötelezett festő, aki istenfélő és családi hagyományai alapján királypárti is volt,
nem kötődött például a mai napig agyonsztárolt Nyolcak csoportjához, vagyis azokhoz a festőkhöz, akik mind baloldali elkötelezettségűek voltak, politikai véleményüket pedig a művészetükben is kifejezték, sőt, ez volt az igazi programjuk.
Csontváry nem volt tagja a hasonló művészeti klikkeknek, mindig kívülállónak számított, és mint általában azokat, akik forradalmian újat és eredetit alkottak: lenézték és tehetségét kisebbíteni igyekeztek.
Éppen ezért, aki szereti a művészetét, az nagy kultúrfájdalmat érezhet azért, hogy Csontváry géniusza előtt nem borul le az egész világ. De ha tényleg nem lenne jó, csak a magyarok gondolják annak valami kollektív ámítás miatt, akkor nem térne vissza állandóan az a
jogos kérdés, hogy miért nem lett világhírű? Pláne úgy, hogy az anekdota szerint Picasso is irigykedve dicsérte meg műveit 1949-ben, amikor bejárta párizsi kiállítását, az 1958-as brüsszeli világkiállításon pedig Csontváry szerepeltetése volt a feltétele Magyarország puszta jelenlétének.
Kádárék kényszerűségből megengedték, hogy kivigyék a Sétalovaglás a tengerparton című művét, amely Van Gogh és Paul Gauguin képe között függött. Azonban Csontváry hírnevén ez sajnos mit sem változtatott.
Romváry Ferenc művészettörténész szerint, aki rengeteget tett a Csontváry-életmű elismertetéséért és megóvásáért, ennek az az oka, hogy a festő munkái nagyrészt állami tulajdonban vannak, így nincsenek jelen a nemzetközi műtárgypiacon.
Tehát hiába ér Magyarországon 250 millió forintot egy Csontváry-kép, ha a nemzetközi piacon egy Van Gogh-művet százmillió dollárért adnak el, és ez utóbbira mindenki felkapja a fejét.
Az eddig sem volt titok, hogy a pénzbeli érték a világhír fokmérője, mindez annak tudtában válik érdekesebbé, hogy Csontváry egyetlen képét sem adta el soha.
Küldetéstudata miatt műveit a nemzetének szánta ajándékul, ezért esze ágában sem volt pénzre váltani különös talentumát. Valószínű, hogy tényleg elhitte a saját legendáját, ahogyan azt is, hogy túlszárnyalta Raffaellót meg az egész világot, munkáival pedig valami páratlan kincset adhat a magyarságnak, az isteni ihletettségű művészetet és a napút színeit.
De Csontváry Kosztka Tivadar nem volt félig, sem egészen őrült – ezt Czeizel Endre orvos genetikus is hangsúlyozta a vizsgálatában –, hiszen nagy utazásaira, festőfelszereléseire olyan higgadtan és megfontoltan gyűjtötte a pénzt, mint bármelyik szepesi mintapolgár, erre pedig a skizofrén emberek nem képesek. Csontváry legendává tette saját személyét, és valljuk be, ez kevés művésznek sikerült olyan elegánsan és szellemesen, mint neki.
Sok kritikusa mindmáig naiv festőnek fokozza le, pedig tanulmányrajzai bizonyítják, hogy képes volt fényképszerűen lerajzolni a külvilágot, ráadásul Hollósy Simon tanítványa volt Münchenben. Csontváry nem volt bolond, de hóbortos és különc, aki szokatlan életvitelével, gondolataival és festményeivel legendát gyártott magából.
Festményeiből és gondolataiból szervesen rajzolódik ki a „napút”, amit egész életében keresett és megfestett, s ami a tátrai vízeséstől elvezet a mostari hídon át, a taorminai görög színház romjain túl egészen Baalbekig. Csontváry, amikor a kairói alkonyatban megtalálta a napút színeit, felfedezéséről rögtön telegrafált a magyar kultuszminisztériumnak.
Ez a kis epizód pedig többet elárul személyiségéről és elkötelezettségéről, mint bármely részletes elemzés. Csontváry Kosztka Tivadar géniusz volt és nekünk alkotott. Mindez a sors kivételes adománya.
Kosztka Mihály Tivadar 1853. július 5-én született római katolikusként Kisszebenben, ahol édesapjának patikája volt. [A Kosztka családba tartozott Kostka Szaniszló (1550–1568) lengyel látomásos jezsuita szent is.] 1876-ban gyógyszerészi oklevelet szerzett. 1880. október 31-én, Iglón, 27 éves korában történt az életét meghatározó nagy esemény, melynek hatására eldöntötte, hogy festő lesz. 1900-tól használta a Csontváry művésznevet, 1902 körül festette meg első festményét, az 1909-es Tengerparti sétalovaglással pedig befejezte a pályáját. Utána írással foglalkozott, a tehetségek kibontakoztatásáról és a magyar társadalom megmentéséről értekezett.
Borítókép:
Csontváry Kosztka Tivadar Öreg halász című festménye a miskolci Herman Ottó Múzeumban 2017. január 24-én.
MTI Fotó: Vajda János