2018.10.17. 11:27
A költő mindenre potenciális témaként, az olvasóra tettestársként tekint
Az erdélyi költő elmondta, versenyképesek-e az erdélyi költők, és hogy a biológia szakon kapott tudás megerősíti vagy megcáfolja Istent.
Margittán született és Székelyhídon felnőtt Varga László Edgár nemrég részesült Csiki László-díjban, de korábban elnyerte az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány debütdíját, valamint a Méhes György-debütdíjat. A költővel a Nullahategy készített interjút.
A szerző a természettudományos és a művészi gondolkodásmód összehangolásával kapcsolatban rámutatott: „az ember egy kreatív folyamatban alapvetően nem gondolkodik azon, hogy az éppen felhasznált tudásanyag honnan származik, hanem szerves egészként működteti mindazt, amit megtanult és megtapasztalt.” Elismerve, hogy az egyetemen elsajátított tudományos szemléletmód hozzáadott a személyiségéhez, Varga kifejtette, hogy direkt módon ritkán használja fel a szövegeimben az egyetemen szerzett tudást. „Bár a bejárónőm: isten című kötet címadó ciklusában például madárként osztályoztam a galibát (madarak osztálya, lúdalakúak rendje, fölösleges madarak családja, bajcsőrűek alcsaládja)” – tette hozzá. Mint elmondta, egy készülő prózai szövegében pedig – amely hamarosan folytatásokban lesz olvasható a Főtér.ro nevű portálon – az anatómiai atlaszt illusztráló festő nappalija tele van a modellül szolgáló, formalinban tartósított emberi szervekkel. „Ez a kép sem biztos, hogy eszembe jutott volna az egykori anatómiaórák nélkül” – jegyezte meg.
Arra a kérdésre, hogy a biológia szakon kapott tudás megerősíti vagy megcáfolja Istent, a költő feleletében kiemelte, hogy a biológusok többsége evolucionista, „mondhatni munkaköri követelmény náluk.” „A tudomány és a hit egyébként is sok ember számára összeegyeztethetetlen, pedig
a racionális és a spirituális tapasztalás egyaránt fontos az emberi létezésben”
- mutatott rá. „Einstein és több hozzá hasonló nagyszerű tudós például nem zárta ki valami felsőbb hatalom létezését, pusztán azért, mert az emberiség – többek között éppen nekik köszönhetően – elkezdett megérteni valamicskét a nagy kirakósból.” A sokféle elképzelés párhuzamos létezésére utalva hozzátette: „Jó válasz persze nincs. Mindenki azt hisz, amit akar, és azt gondol, amit tud.”
Varga László Edgár: Utoljára
ma csak sorokat írok kész versem nincs
anyám lámpabúra a fény az apám
lépjetek kérlek szamártövisbe mind
tetszhalott harci isten parazsa hold
vérző talpatokra sót szórjatok kérlek
ma nem fájhat semmi ma nem fájhat sem...
szöges vánkoson álmodjatok szépet
a napra lehet nézni a napra le...
és kérlek távcsővel nézzetek a napba
legyen ma fény még utoljára égjek
minden szó idegen unalmas babra
kővé váljatok kedveseim kérlek.
A szerző műveire jellemző, hogy kerüli az írásjelek használatát, mert – mint mondta – szívből reméli, hogy „káosz keletkezik az értelmezésben”. „Bár, tegyük hozzá, egyfajta jóindulatú káoszban reménykedek. A líra a legsűrűbb, legösszetettebb műnem, az értelmezés nagyban függ attól, ki hogyan hangsúlyozza a szöveget.
Ha kiteszem az írásjeleket, azzal egyféleképpen értelmezem is a verseimet. Én viszont ilyen szempontból szeretek társszerzőként gondolni az olvasóra. Vagy tettestársként.
Az alkotói szabadság mellé nálam olvasói szabadság is társul: mindenki úgy tagolja és értelmezi a verseimet, ahogy neki tetszik, ahogy ő (szívesen) érti.”
Varga László Edgár: A névadás önbizalma – részlet
„És formált vala az Úr Isten a földből mindenféle mezei vadat, és mindenféle égi madarat, és elvivé az emberhez, hogy lássa, minek nevezze azokat; mert a mely nevet adott az ember az élő állatnak, az annak neve.”
1. Mózes 2, 19
a névadás bölcsessége kéne
a teremtést elkezdeni újra
mintha madár szállna a költő fejére
de nem volna súlya
*
a művész urak ha betintáznak
a szimpla szerda bárban
s nevet keresnek egy-két önmaguknak
összevitatkoznak bizonnyal
hogy ki írt szebb szonettet arról
milyen nehéz másnaposan
félhomályos hajlatokból kilesni
magukat kérető nők
kecses kis fülkagylójából kiszürcsölni
a mindennapi ihletet
míg a háttérben fejét csóválva elhalad
comandante arany jános
Varga László Edgár – saját szavaival élve – jelenleg Arthur Rimbaud afrikai verseit írja, vagyis „az irodalmi munkássága lezárása utáni irodalmi munkásságát.” Mint mondta,
ez egyfajta játéknak indult, mint minden, „aztán komolyra fordult, mint minden.”
Alkotói mélypontjáról szólva a költő így vallott: „Momentán utálom, mint a kukoricagölödint. A legtöbb munkámnál eljön egy ilyen mélypont, amin túl kell lenni valahogy (...) Teszem-veszem, de nem találok rajta fogást. Az ívét nagyjából látom, azt is tudom, hogy az körülbelül mi hiányzik még, de meg kell várnom, amíg újra foglalkoztatni kezd. Verset írni nem lehet bármikor.”
Az erdélyi születésű költő szerint egyrészt úgy lehetne javítani az erdélyi szerzők ismertségén, hogy megreformáljuk az oktatási rendszert, ugyanakkor elismerte, hogy a problémát nem egyfelől kell megközelíteni. „Úgy kellene bevezetni a fiatalokat az irodalomba, hogy érdeklődővé váljanak és ne megutálják az egészet a francba. Persze ez csak egy ötlet. Az is igaz, hogy nehezen lehet hozzájutni Magyarországon az erdélyi – vagy más határon túli magyar – szerzők könyveihez, mert a kisebb kiadóknak nincs elég anyagi és humán erőforrása a megfelelő terjesztéshez, reklámhoz, miegymáshoz. És az is igaz, hogy egy ilyen kis piacon egyszerre jó esetben is csak pár tucat „befutott” szerző tud egyáltalán labdába rúgni, és nagyobb közönséghez eljutni, többre egyszerűen nincs igény és nincs befogadóképesség.
És, nem utolsó sorban, az is igaz, hogy sokan úgy gondolják ma is, hogy Budapesten kívül nincs értékelhető magyar művészet.
Most csak kapásból felsoroltam pár okot, aminek köze lehet a jelenséghez, de nem tudom, hogyan lehetne megoldani a problémát” – mondta.
Borítókép: Varga László Edgár. Forrás: Facebook / Varga László Edgár