Író, költő, slammer, rapper és nő

Kemény Zsófi 23 éves. Író, költő, slammer, rapper és persze nő. Ezt kellő öniróniával viseli, ahogy azt is, hogy igazi szövegelős családba született: édesapja Kemény István író, költő, édesanyja Szirmay Ágnes dramaturg, nővére Kemény Lili költő, filmrendező. Ilyen háttérrel kijelölt úton indult el, de szeret letérni az ösvényről. Molnár Ferenc irodalmi szalonjában találkoztunk a Kepes Intézetben.

Nagyon hamar felnőttél?

Nagyon későn érő típus voltam. Tizennégy évesen még a cseresznyefáról köpködtem a magokat, de tudatilag már kívülről láttam magamat. Itt állok felnőttként, és tök ciki, hogy egy gyerek testében éldegélek. Átmeneti állapotban létezek. Nem viselkedhetek felnőttként, mert muszáj gyerekként, és ez marha idegesítő.

Ez a tudatosság és szellemi koránérés mire vezethető vissza?

Tán arra, hogy hamar elkezdtem felnőtt életet élni. Tizennégy évesen alterkocsmákban koncerteztem, tizenhét évesen slammeltem, s akkortól jártuk az országot, fellépésről fellépésre. Kettős életem volt. Hajnalban értem haza, beugrottam a fürdőkádba, s már mentem is suliba. Minderről mit sem tudott az egész iskola. Nem figyeltek rám, ott voltam valahol a hierarchia legalján, miközben volt egy másik, felnőtt életem. Ez afféle álruhás állapot volt.

A családi háttér milyen szerepet játszott ebben?

Mindig nagyon szerették, ha csináltunk valamit, olyankor nagyon megdicsértek bennünket. Ahhoz, hogy az embernek legyen ereje, kedve csinálni dolgokat, nagyon fontos, hogy dicséretet is kapjon, meg persze a kritikát – legalább útmutatást – is ahhoz, hogyan lehetne jobb.

Az első regényedet édesapád gépelte le. Hogy működött ez?

Tizenegy éves voltam, nagy, kockás füzetbe kapartam le a regényemet, ő délutánonként begépelte a számítógépbe. Szinte minden mondatnál rákérdezett, így akarom-e, miért akarom így, mit jelent ez a mondat, nem érzem-e közhelyesnek. De nagyon meg is dicsért, amikor szétröhögte magát valamelyik poénomon. Jó sokszor szétröhögte.

Írószakmailag jó iskolát jártál ki…

Igen, de nagyon fontos, hogy az ember olvasson – rengeteget – és próbáljon reflektálni azokra a dolgokra, amiket olvasott.

Gyerekként sem éltél szűk látókörű közegben, de ez az élet kitágította a látóteredet?

Nagyon okos emberek vettek körül már gyerekként is. Aztán a Radnóti Gyakorló Gimnáziumba jártam, ahol szuper tanáraim és barátaim voltak, utóbbiak közül sokan azóta Oxford-szintű helyeken doktoriznak. Rengeteg okos és ambiciózus korosztályombeli – vagy kicsit idősebb – művész vett és vesz körül. Csupa olyan ember, akikkel jó beszélgetni, mert tanulok tőlük. De nem vagyok róla meggyőződve, hogy a látóterem elég tág: elgondolkodtam azon, hogy alig ismerek olyanokat, akik kívül vannak e körön. S ez mennyire nem jó így. Mert hiába ismerek a Kárpát-medence minden zugából csodálatos embereket, ha ők is mind művészek. Mit tudok a világról, ha csak ezt a közeget ismerem?

Honnan a műfaji sokszínűség? Slam, vers, tárca, regényírás, zene…

Nagyon korán rájöttem, hogy semmi mást nem tudok igazán magas szinten művelni, csak az írást. Erre vagyok jó. Ám, ha ennyi adatott, akkor ennek szeretném minél több lehetőségét kihasználni. Ha tudok dalszöveget is írni, akkor megismerkedhetek igazi zenészekkel, ha írok filmet, darabot, akkor színészekkel, rendezőkkel dolgozhatok. Ha reklámokat is írok, akkor pénzem is lesz, hogy a maradék időmben munka helyett verseket és regényeket írhassak. Így majdnem olyan változatos az életem, mintha több dologhoz is értenék.

A tárcaírás mennyire áll közel a szívedhez?

Nagyon megszerettem az én kis kelet-európai kudarchősömet, Aurélt – a barátainak csak Au. Tetszik, hogy e szövegekbe fura dolgokat tudok beleírni. Minden tárcára kitalálok valamilyen nyelvi formát, kísérletezek azzal, hogy mit bír el a szöveg, s mi az, amit már nem. Hasonló gyakorlatot folytattam a slammel is. Volt olyan, amikor csak összetett szavakat használtam, szóval játszottam. A tárcánál ugyanezt érzem: kaptam egy terepet játszani. Tök jó, olyan, mint egy kirakós…

Rövidesen indul az Instagra­mon egy új narratívával felépített filmes kísérleted, tehát újabb szín kerül a műfaji palettádra. Egy valami hiányzik nekem a sorból, a színház…

Írtam drámát februárban. Bakonyi Alexa színésznő keresett meg, nincs-e kedvem írni egy darabot, legyen egy nárcisztikus emberrel ­való kapcsolat a téma. Mivel már írtam erről regényt – Rabok tovább címmel –, de még csomó mondanivalóm van a témáról, igent mondtam. Mikor kiderült, hogy három hét múlva le kell adni egy pályázatra, kicsit elfelhősödött a tekintetem, de két hét alatt elkészültem vele. Nem szoktam ilyet mondani, de azt hiszem, az egyik legjobban sikerült dolog, amit valaha írtam. Ráadásul színműs egyetemistaként az egyetemisták minden előadását, kísérletezését láthatom. A legjobb úton vagyok, hogy beleszeressek ebbe az egész színházasdiba.

Minden sorod mögött felfedezni vélem az iróniát. Ezzel egyszerűbb elviselni, vagy megmutatni a világot?

Egyszerűen nem akarom magam annyira komolyan venni. Ez inkább elidegenítő gesztus, mint a brechti színházban…

E szerint Kemény Zsófi elbújik a saját iróniája mögé?

Ha nem lenne öniróniám, itt állnék a kapa fogammal, a kajla száznyolcvan centimmel, a nulla gyakorlati érzékemmel, a kicsit fura rugókra járó agyammal, sok egyéb hibámmal, s eláshatnám magam. Inkább ironizálok magamon. Hátha valakiknek így is bejövök.

Borítókép: Kemény Zsófi / Fotó: Egres Béla