Jöhet egy új felvonás

Pár hónapja beszélgettünk a legendás Color zenekar gitárosával, a Bostonban élő Bokor Gyulával. Most öccse, a szintén egykori Color-tag, Bokor Tibor is hazarepült egy rövid időre az Egyesült Államokból, és persze vele is beszélgettünk a Colorról, a hetvenes és nyolcvanas évek részben már színes, alapvetően még fekete-fehér Magyarországáról – írja a Nullahategy.

Három néven is (Bokor, Dote, Color) játszott a zenekar. Jelentett problémát a pályafutásotok során a névváltoztatás?

A zenekar életének különböző fázisait jelentették a névváltozások, de az alapját mindig a három Bokor-fivér adta. Először csak kisebb bulikon játszottunk, mint Bokor együttes, aztán mikor az orvosi egyetem zenekara lettünk, felvettük a DOTE nevet, de akkor már mások is zenéltek velünk, és ahogy lassan elkezdtünk saját számokat írni, és kiderült, hogy vannak más ambícióink is. Akkor választottuk a Color nevet.

Volt gond abból, hogy a zenekart nehezen lehetett beazonosítani? Hogy prog-rocknak túl pop volt, popnak túl progrock.

Nem építkeztünk tudatosan, mindig azt játszottuk, ami éppen tetszett. Mahavisnut, Billy Cobham-et, Pink Floydot, vagy Chick Coreát. Amikor egy számot megírtunk, meghangszereltünk, akkor tudat alatt bizonyára hatottak ránk ezek az előadók.

Az 1978-as első lemez a Metronom ’77 jutalma volt? Hogy jött össze ez a sokak számára csak hiú ábránd?

Senki nem próféta a saját hazájában. Mi Debrecenben nem voltunk úgymond első számú zenekar, a művelődési házak finoman szólva sem támogattak minket. Aztán elmentünk az orosházi amatőr fesztiválra egy ócska Skodával, ahová a 100 kilós elektromos Fender zongorát a lábunkon tartottuk és a gitárokat a kocsi tetejére rögzítettük. Aztán amikor megérkeztünk, megengedték, hogy az öltözőben aludjunk. Valamiért nem nevezhettünk, mégis megengedték, hogy versenyen kívül játszunk valamit.

Mi pedig elnyomtuk a Panoptikum című darabunkat. A zsűri még a teremben volt, az összes versenyző felállt a zsűrivel együtt és végigtapsolták a műsort. Az eredményhirdetésnél már szó sem volt arról, hogy mi nem vagyunk benevezve, azt mondták: a Color kapja a Gyémánt Diplomát. Ebből mentünk tovább a győri Ki mit tud döntőbe, amit szintén megnyertünk. A Ki mit tud győzelem után már a Lemezgyár is megkeresett minket, hogy szeretnének velünk lemezt csinálni. És ettől függetlenül a Metronom ’77 fesztiválra is beadtunk egy számot, így aztán a két fesztivál párhuzamosan futott egymás mellett.

Az is megfordult a fejemben, hogy a nagylemezt azért kaptátok, mert megcsináltátok az elképesztően sikeres első Szűcs Judit-lemezt.

A Szűcs Judit lemezt mi valójában nem is akartuk megcsinálni, úgy éreztük, hogy becsapjuk magunkat, ha mi egy diszkó album készítésében részt veszünk, de végül is meggyőztek minket azzal, hogy ez egy remek lehetőség lesz arra, hogy a stúdióban némi rutint szerezzünk, és amikor az első saját lemezünket vesszük fel, már rutinosabban mozgunk majd… Aztán talán még bántuk is hogy nem írtuk ki a lemez borítóra a Color együttes nevét, mert az album elképesztő sikeres lett. Azt hadd tegyem hozzá, hogy mi nem írtunk dalokat erre a lemezre, inkább a hangszerelésben vettünk részt, illetve feljátszottuk a számokat.

Ti kulturált jól nevelt gyerekek voltatok, nem zavart benneteteket az, hogy egy-egy koncerten a közönség úgymond nem úgy viselkedett, mint a vasárnapi ebédek alkalmával?

Annyira azért nem mentünk mélyen bele a rock and rollba. Egy bizonyos kor után már alapvetően nem változol. Ha csak nem vagy egy gyenge karakter, és akkor elkezdesz inni. Mi hosszú turnékra nem is mentünk, illetve egyszer volt egy Szovjetuniót és Romániát is érintő turnénk, de nekünk a technikusoktól kezdve mindenki barátunk volt, jó közösséget alkottunk, nem volt inspirációnk a vadulásra. Persze, tetszett a rock and roll életforma, de mi jórészt nem is szállodákban aludtunk a turnék során, mert inkább visszaautóztunk Debrecenbe a különböző állomáshelyekről.

Volt némi újhullámos imázsa a zenekarnak, a szemüvegek, a fazonok. Ez csak korhangulat, vagy szerettétek is a new wave-et?

Nem volt tudatosság abban, ahogy kinéztünk, mi rétegzenét játszottunk, mert hozzánk például a Genesis és a King Crimson állt közel… A 77-es Ki mit tudon fehér öltönyben léptünk fel, no, az tudatos volt, azt Várszegi Gábor ajánlotta, és bejött, mert elváltunk a többi előadótól. Egyébként nem jártunk öltönyben.

Említetted, hogy senki nem lehet próféta a hazájában. De amikor lement a Ki mit tud és a Metronom ’77, és készültek önálló Color-showk is a Magyar televízióban. Szóval azután már befogadta a zenekart a város?

Nem éreztük, hogy kiugróan népszerűbbek lettünk volna Debrecenben, mint az ország más városaiban. Nem éreztünk úgymond túláradó szeretetet, a város szocialista vezetése se kereste velünk a kapcsolatot, talán féltékenységből vagy más okból.

Az első és a második lemez megjelenése között nem szokás négy évet várni. Volt a zenekaron belül konfliktus, volt aki gyorsítani akart a tempón?

A bátyám orvosi egyetemre járt, négy évvel idősebb volt mint én, és nem akartuk sem a tanulást sem a zenélést abbahagyni, amikor végzett az egyetemen volt egy éves szakmai gyakorlata, máskor közbeszólt a katonaság. Ezek a dolgok visszavetették a zenekar lendületét. Bárki más maximálisan kihasználta volna azt a népszerűséget, amit a Ki mit tud és a Metronom fesztivál hozott, de számunkra legalább ilyen fontos volt az orvosi pálya is. Ezt a lehetőséget mi nem utaztuk végig, pont akkor, amikor adott volt, hogy friss vagy, új vagy, szexi vagy, és mindenki rád kíváncsi. De aztán négy év múlva egy olyan lemezzel tudtunk visszajönni, amelyik szinte sikeresebb volt, mint az első.

Ha jól tudom, az Új színeket 1981-ben rögzítették, de csak 1982 nyarán jelent meg. Szóval, még ekkor is csak telt az idő…. Mi lehetett az oka a késedelemnek?

Röviddel a felvétel után leállt a lemez kiadásának technikai bonyolítása, mert testvérünk, Attila külföldre távozott, akkori szóhasználattal: disszidált. Egy ideig úgy nézett ki, hogy nem fogják kiadni. Aztán olyan kompromisszumokat kértek, hogy le kell venni a lemezről a nevét, a fotóját. Ez is oka volt a késésnek.

Akkor ez lehetett az oka annak, hogy az albumborító nehezen értelmezhető, ráadásul a hátoldal is csak tükrözi a címoldalt.

Az, ami végül a lemezborító lett, azt csak a kompozíció hátterének szántuk, azokra sok-sok fotót helyeztünk, de azt nem akarták, hogy Attila kivételével mindenki rajta legyen. Az nem érdekelte őket, hogy lecseréljük-e a dobsávot, ahhoz ragaszkodtak, hogy ne legyen a tasakon rajta Attila neve és a fotója.

Amikor a külföldre távozásotok miatt a hármas lemezt már végképp letiltották, akkor hozta létre Felkai Miklós, az itthon maradt gitárosotok a Su-Colort. Nem lett volna praktikus, hogy úgymond ő játssza be, és gondozza ezeket az új dalokat. Hogy ne vesszenek el.

Nem lett volna értelme promótálni, hiszen nem jelent meg a lemez, nem lehetett megvenni. Letiltották. Miki próbálta egyéb felállásokban a Color néhány dalát játszani, de azok a formációk nem úgy szólaltak meg, mint az eredeti Color.

Van két híres dalotok, amelyek csak kislemezeken jelentek meg (Vallomás, Bohóc), illetve a jórészt egy tévéshowból ismert Úgyis kiderül című sláger. Miért nem kerültek sorlemezre ezek a slágerek?

Amikor a nagylemezt vettük fel 1981-ben, már új dalokat szerettünk volna rögzíteni. Egyébként az 1980-as Tessék Választani! vetélkedőre az Úgyis kiderül című új dalunkkal akartunk indulni, de a zenei szerkesztő, az Úgyis kiderül majd egyszer -sor miatt mást kért. Egy másik új számunkat a Vallomást, adtuk elő, amivel megnyertük a versenyt.

Lesz-e valaha Color-koncert?

Mi erről több, mint tíz éve beszélgetünk. Mindenki szeretné, Gyula, Attila és Felkai Miki is benne lenne…, és talán össze is lehetne hozni, mert pár éve Attilánál néhány cuccot összetoltunk és játszottunk a magunk örömére és jó érzés volt, de csak úgy összeállni, hogy eldaráljuk legjobb tudásunk szerint a legjobb dalainkat, nincs sok értelme. Egy Color-koncertnek mind vizualitásában, mind megszólalásában nagy élményt kell jelentenie, és nemcsak azoknak, akik nosztalgiázni akarnak.

Borítókép: Fortepan.hu