Különleges lovak élnek a Hortobágyon

A hirado.hu arról ír, hogy a Pentezugi Vadlórezervátumot 1997-ben hozták létre a Pentezug projekt keretében.

„A fő célja, hogy egy olyan vadon jellegű része legyen a nemzeti parknak, ahol minimális emberi beavatkozással lehet fenntartani a füves pusztát” – fogalmazott Kerekes Viola, a Hortobágyi Nemzeti Park projektkoordinátora az M1 Kék bolygó című műsorában.

A látogatóktól elzárt háromezer hektáros területen az érzékeny faunát és flórát veszélyeztető bármilyen mezőgazdasági tevékenység végzése is tilos.

A rezervátum elektromos kerítéssel van körülvéve, mely a vadlovakat és az őstulkokat visszatartja, de a vadon élő állatok, mint a vaddisznó, nyúl, róka és őz szabadon tudnak rajta keresztül közlekedni.

Pentezug területét 1997-ben nyilvánították rezervátummá az alábbi célokkal: megőrizni az érzékeny faunát és flórát a lovak és a marhák egész éves állandó legelése segítségével. Támogatni a veszélyeztetett Przewalski-ló védelmi programját a populáció növelésével, aktívan tenyészteni a rekonstruált őstulkot, és javítani a fajta fenotípusán és a félvad körülmények közötti túlélésre való fizikai alkalmasságán. A vadlovakhoz és őstulkokhoz kapcsolódó kutatásokat végezni, mint például a rezervátum biodiverzitásának vizsgálata és a folyamatos legelés hatása a többi fajra.

A Przewalski-ló veszélyeztetett faj, átlagosan 1,4 méteres magasságukkal azonban nem mondhatók kifejezetten nagy testűnek.

A fajt 1899-ben fedezte fel a tudomány számára Nikolaj Michajlowicz Przewalski (1839–1888) világhírű lengyel származású geográfus, Ázsia-kutató, cári katonatiszt-felfedező, és az európai emberek ekkor szereztek tudomást arról, hogy a régi, eurázsiai vadló, amely őshonos volt Eurázsiában, nem halt ki, hanem egy hozzá külsőleg nagyon hasonló állat még mindig él Belső-Mongóliában.

Jelentősen visszaszorult populáció volt

Az 1960-as években el is tűntek a vadon élő lovak, állatkertekben azonban a befogott példányokat sikeresen szaporították. Kínában 1985-ben, majd 1992-ben Mongóliában is elkezdődött az alfaj visszatelepítési programja. A projekt kezdetén a hortobágyi pusztára különböző külföldi állatkertekből összesen 23 egyed érkezett, ezek képezték a ménes alapállományát.

Ma már 270 egyeddel Európa legnagyobb, egyben a világ második legnagyobb populációja él a rezervátumban.

Kerekes Viola elmondta, nagyon fontos, hogy az ilyen veszélyeztetett állatfajoknak ne csak azon a területen jelöljenek ki élőhelyet, ahol eredetileg megtalálták egy kisebb populációját, hanem olyan élőhelyen is, ahol valamikor az ősei is éltek, vagy amely megfelelő számukra.

A Przewalski-lovak ősei is vadon éltek, és a rezervátum arra törekszik, hogy ez itt is adott legyen.

A lovak egyáltalán nem szelídek, és nem engedik az emberi érintést.

A rezervátum nagy fűevői remek kutatási lehetőségeket szolgáltatnak a szakembereknek.

A Przewalski-lovak esetében különös szociális viselkedésüket is vizsgálják a kutatók.

Hogy jobban belelássanak a világukba, a kutatók drónokat is segítségül hívnak a megfigyelésükhöz. A légi felvételek segítségével pedig elemzik a mozgásukat, és hogy hogyan döntenek egy-egy csoportos döntés meghozatalában.

Az utolsó őstulok 1627-ben pusztult el

A rezervátum másik nagy testű fűevői, a rekonstruált őstulkok gyakran együtt legelésznek sörényes szomszédaikkal.

„1627-ben elpusztult az utolsó őstulok. Ezzel a faj kihalt, de a genetikai állománya az összes szarvasmarhában benne van, hiszen az összes ma itt tartott szarvasmarhának az őse az őstulok vagy a tulok” – magyarázta Kerekes Viola.

Az 1900-as években fogalmazódott meg a szakemberekben, hogy vissza kellene hozni az őstulkot, azt a genetikai adottságot, amelyek benne vannak a marhákban. Az 1920-as és 1930-as években

két német állatkert kezdte meg a visszakeresztezést,

amelynek eredményeként az 1930-as évek végére már olyan állományt hoztak létre, amelynek egyedei az őstulokra jellemző jegyeket mutattak.

A hortobágyi állomány további keresztezések miatt eltér a világ többi részén tartott tulokcsapatoktól.

A rekonstruált őstulok kiválóan bírja a szélsőséges körülményeket, nemcsak nagyon jól hasznosítja a legelőt, hanem taposásával, legelésével kiválóan karban is tartja. Ezek az állatok ma úgy dübörögnek a hortobágyi pusztán, mint sok száz évvel ezelőtt az őseik tehették.