2018.01.22. 06:30
Szívünkből szól
A magyar kultúra napja a mai. Százkilencvenöt éve ekkor, 1823. január 22-én vetette papírra Szatmárcsekén Kölcsey Ferenc a Hymnus legutolsó sorait:
„Megbünhödte már e’ nép
A’ múltat ’s jövendőt!”
Öt esztendőt kellett várnia az alkotásnak, hogy megjelenhessen. Zenéjére még többet, már a költő sem élhette meg: hat évvel halála után, 1844-ben nyerte el Erkel Ferenc a meghirdetett pályázatot. Kevesen tudják, hogy Erkel eredetileg verbunkos zenét szánt a műnek, csak évtizedekkel később írta át egyenletesebb ritmusúvá a muzsikát. A tempó a múlt század húszas éveiben kezdett el lassulni – ahogyan azt a magyar történelem sarkában járó szomorúság megkövetelte.
Rögös pályát futott be a Himnusz. Megzenésített formája a forradalom évében, 1848-ban, augusztus 20-án, Szent Istvánkor hangzott fel a budavári Mátyás-templomban – a szabadságharc leverése után a nemzet fohászának is bujdosnia kellett. Létét csak 1903-ban ismerte el az akkori parlament, de mert Ferenc József nem szentesítette, törvényes himnusszá nem lehetett. Félt tőle az uralkodó. Oka lehetett rá. A Rákosi-korszakban is csak a zenéje szólhatott, énekelni nem lehetett. A kommunista vezért riasztotta a vers; „szocialista himnuszt” akart íratni Illyéssel és Kodállyal, ám ők nem álltak kötélnek. Kölcsey szívszorító soraival sosem tudott megbékülni a diktatúra. (A mostani alaptörvénybe bekerült első Himnusz-sor egyeseket ma is zavar.)
Nekünk szívünkből szól.