Amikor Versailles-ban is mi győzünk!

Nem is indult könnyedén az olimpiánk, de az első kisebb-nagyobb elszalasztott lehetőségeink után előlépett, ha nem is a homályból, de a félhomályból Kós Hubert, aki a 200 m hátúszás döntőjében – végre-valahára – megszerezte az olimpiák 128 éves történetében igen nagynak számító kis hazánk idei első aranyérmét. Ekkor a vérmesebb szurkolók le is rohantak az első útba eső műintézménybe, hogy az izgalomra bekapjanak egy „Hubit”.

Kellett is a kis lélekerősítő a továbbiakra is, mert az egész ország izgalommal teli aggódással leste, mire jut a másik kedvenc úszónk, Milák Kristóf, aki az ötkarikás felkészülés egyedi útját választotta.

Az ország első számú sportcsillaga ugyanis fogta magát, és hónapokra eltűnt – még az edzője és a szövetségi vezetők sem tudtak róla semmit, a média emberei és a szurkolók pedig még annyit sem.

A sok izgalom és „szó, szó, szó” után szerencsére kiderült, hogy Milák jó formában érkezett a játékokra: a 100 m pillangó döntőjében még lehajrázta őt a világ legjobb mai úszója, de a 200 m-en már mindenkit maga mögé utasított.

Milák az újabb arannyal és ezüsttel a nyakában sem nyilatkozik a médiának, míg Sós Csaba szövetségi kapitány a kérdésre, hogyan érezte magát a verseny közben, ennyit mondott: „körülbelül, mint egy cirkuszban, amikor az ember látja, és nem akarja elhinni.”

Így pedig mi, külső szemlélők – némi szójátátékkal – csak azt mondhatjuk: ő egy „Milákulum”, azaz: egy csoda! S reméljük: a csoda még sokáig folytatódjék.

A vívók kezdeti keserűbb szájízét a férfi párbajtőrcsapat édesítette meg, pedig a döntőben a japánok egy nagy Kokival akarták elvenni a kedvünket, amikor a mindent eldöntő végső csörtére a friss egyéni olimpiai bajnok Kano Kokit küldték ki, hogy egy nagyot a fejünkre koppintva söpörje be újabb aranyérmét.

Aztán hosszú, idegtépő percek következtek a páston, a lelátón és a tévé előtt, hogy a végén… – nos, hogy a végén a mi fiunk, Siklósi Gergely csapja rá a nagy kokit a szamurájok fejére!

Így a vívók helyreállították a magyar tekintélyt, de még az úszók sem hagyták abba a csillogást. Igaz, a nyílt vízi verseny előtt azt hittem: ha a srácok beugranak ebbe az 1,4 milliárd euróért(!) meg-nem-tisztított Szajnába, lehet, hogy olyanokká válnak, mint a megnyitón a kék emberke.

Aztán csak azt láthattuk, hogy Párizs folyója egyre szebben csillog, Rasovszky Kristóf szinte végig élén úszva gyönyörűen megtisztította a Szajnát, és kis is mosta belőle az újabb szépen csillogó aranyunkat.

Itt egy kicsit megtorpantunk, de aztán jöttek az elején említett csodálatos lányok!

Eddig kevesen ismerték Márton Vivianát, a tekvondo új királynőjét, aki spanyolföldön élő szenyorita, de most a magyar szíveket is meghódította. A még csak 18 éves, de máris hidegfejű harcos – a szó szoros értelmében – sorra rugdosta le a tapasztaltabb ellenfelek fejét, hogy aztán az ő fejére kerüljön a korona. Mi pedig Párizsban – tört franciasággal – csak annyit tudtunk elrebegni: „Vivien – merci bien!”

A legvégére maradt a női öttusázók döntője, amely közben a csodálatosan versenyző Gulyás Michelle tiszteletére végig a Beatles legendás slágerét dünnyögtem magamban (ugyanúgy, mint anno Paul McCartney budapesti koncertjén): „Michelle, ma belle; these are words that go together well.” Nos, a gyönyörű aranyérem után a két szó még jobban összeillik.

S azt hiszem, mindnyájunk számára az egész olimpia érzelmi csúcspontját jelentette, amikor gyönyörű sportolónőnk tiszteletére Versailles-ban felcsendült a magyar Himnusz!