Szörnyű tragédia után állt fel a padlóról

– Mióta dolgozik Salgótarján sportéletében?

– Tanulmányaim befejeztével kerültem ide, sokáig játékosként, majd játékosedzőként irányítottam az NB II.-es csapatot. A főiskola befejeztével, 1979-ben férjhez mentem Szabó Attilához, akivel csoporttársak voltunk, azóta is boldog házasságban élünk. Két gyermekünk született, Gábor és Tamás. Családom minden tagja kötődik a kézilabdához. Férjemmel egy iskolában oktatjuk a kézilabdát. Gábor fiunk játszott a ­Budapesti Elektromosban, Gyömrőn, jelenleg mérnökként dolgozik Svájcban, és amatőr szinten ma is játszik. Tamás szintén Budapesten kézilabdázott, majd a TF elvégzése után öt évet Spanyolországban játszott, jelenleg az Ózdi KC NB I. B-s csapatát erősíti. Életem egyik igen kedves emléke és eredménye a Játék határok nélkül televíziós vetélkedő. A salgótarjáni csapat tagja voltam, és Rómában sikerült győznünk.

– Sok szép eredményt értek el a tanítványai.

– Kezdő testnevelő tanárként már azon fáradoztam, hogy a gyerekekkel minél előbb megszerettessem az általam nagyon szeretett sportágat. Sok gyereknek adtam kézilabdát a kezébe, és azt hiszem, sokukkal sikerült megszerettetnem a sportágat. Sok sikert értünk el a diákolimpia országos döntőiben, második és negyedik helyezéseink voltak. A gyermekbajnokságban 3-8. helyezéseket szereztünk az elmúlt évek során. De a kézilabdás lányok a diákolimpián atlétikában is jeleskedtek, kislabdahajításban szereztünk ezüst-, súlylökésben pedig bronzérmet. Strandkézilabdában kétszer lettünk diákolimpiai bajnokok. Az év utánpótlásedzőjének választottak 2010-ben, öt évvel később pedig Salgótarján Sportjáért kitüntető címben részesültem.

– Kiemelné egyik tanítványát?

– Sok tanítványom szerepelt NB I.-es utánpótláscsapatokban. Blaskovits Adrien Bajnokok Ligája-elődöntőt játszott az FTC csapatával, junior világbajnoki második helyezett, a francia első osztályban fejezte be profi pályafutását. De igen kimagasló eredményt ért el Hadfi­ Gréta is, aki strandkézilabdában junior világbajnoki címet szerzett a magyar válogatottal, és teljesítményével a vb legjobb kapusa címet is kiérdemelte.

– A szép edzői pályát majdnem derékba törte egy tragikus síbaleset.

– Igen, 2009. január 1-jén síbalesetben elvesztettem a bal lábamat. A legnehezebben azt vettem tudomásul, hogy ekkora hibát miként tudtam elkövetni. Jól síeltem, Olaszországban vizsgáztam síelésből, és elég volt egy pillanatnyi kihagyás, egyetlen rossz döntés az adott pillanatban. A balesetem után a családom mindent megtett értem, nekik köszönhetem, hogy igen hamar felépültem. Rengetegen aggódtak értem barátok, ismerősök, szülők, sportolók, de talán a gyerekektől kaptam a legtöbb szeretetet, akik gyönyörű levelekkel hívtak vissza kedvenc helyemre, a kézilabdapályára. Fél évvel a baleset után már a pálya szélén irányítottam a csapataimat, és az 1995-ös korosztállyal egészen az országos döntőig jutottunk. Szeptemberben nagy lelkesedéssel mentem vissza tanítani, igaz, csak fél állásba, rokkantnyugdíjasként. Ez csak egy tanévig tartott, mert létszámleépítés miatt nyugdíjasként nem dolgozhattam tovább. Ezt nagyon nehéz volt feldolgoznom.

– Ha jól gondolom, ekkor került képbe az ülőröplabda.

– Szerencsére a rehabilitációs központban, ahol három hónapot töltöttem, a gyógytornászok támogatásával kapcsolatba kerültem az akkor éppen alakulóban lévő ülőröplabdás csapattal. Elkezdtem edzésekre járni, amik Budapesten vannak. Egyre jobban tetszett a játék, egyre komolyabbra fordultak a csapat körüli dolgok, nekem pedig ez sokat segített a munkahelyem elvesztése okozta trauma feldolgozásában. Hetente kétszer járok Budapestre edzésre, emellett kétszer úszom, és kétszer kondicionálótornán is részt veszek. A kézilabdapálya mellett, most már elmondhatom, hogy a röplabdapályán is nagyon jól érzem magam. A válogatottal sok szép helyre eljutottam, Tenerifén edzőtáboroztunk, de versenyeztünk Angliá­ban, Oroszországban, Finnországban és még számos európai országban, ahol létezik ez a sport.

– Nemrég a Magyar Röplabda Szövetség díjátadó gáláján az év legjobb női ülőröplabdázójának választották.

– Nagy örömmel fogadtam ezt a megtisztelő címet, nagyon illusztris környezetben és a röplabdás-társadalom legjobbjai között vehettem át ezt a díjat. Úgy érzem, megérte az a többéves befektetett energia, munka, fáradozás.

– Mik a tervei a jövőben?

– Az igaz, hogy már nem vagyok fiatal, de minden nemzeti­ válogatottban van egy-egy idősebb „rutinos róka”, így amíg fizikai erővel bírom, addig szívesen járok továbbra is edzésre, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a válogatottal minél jobb eredményt tudjunk elérni. ­Kézilabdacsapataimmal is vannak még terveim. Van két remek kis unokám, akiket nagyon szeretek, és velük is szeretnék kicsit több időt tölteni.

Pályakép és ülőröplabdás eredmények

Szabóné Sipos Éva Mátrano­vákon született, ott végezte az általános iskolát. Már gyermekkorában is a sport volt a mindene, nagyon szeretett tornázni, röplabdázni, a szívéhez a legközelebb mégis a kézilabda állt. Középiskoláskorától a Salgótarjáni BTC NB II.-es csapatában kézilabdázott, a kisterenyei gimnázium akkoriban igen jó röplabdacsapatában is játszott. Főiskolai tanulmányaiat Egerben, testnevelés-biológia szakon végezte. Itt, a főiskola csapatában ­kézilabdázott, és lehetőséget kapott az NB I. B-ben szereplő Egri Vasas csapatában is.

Jelentősebb ülőröplabdás események, Európa-bajnokságok: Hollandia (2011) 8. hely, Lengyelország (2013) 7. hely, Szlovénia (2015) 7. hely, Horvátország (2017) 6. hely. Pajulahti­ Games: 2013-ban 4. hely, 2015-ben 5. hely. Négy ország Sub Zóna: 2014-ben és 2017-ben 2. hely. Moszkva-­kupa 2014-ben 6. hely.