Már ötévesen lenyűgözően énekelt – 75 éves José Carreras

Barcelonában született.

Ötéves volt, amikor családja egy évre Argentínába költözött, gyönyörű hangjára hazafelé, a gőzösön figyeltek fel, amikor utastársait szórakoztatta énekével.

Nem sokkal később látta A nagy Caruso című filmet, amelyben Mario Lanza játszotta a tenorok királyát, s elhatározta, hogy ő is híres énekes lesz. Ettől kezdve éjjel-nappal énekelt, otthon és édesanyja fodrászműhelyében is, zongora- és szolfézsórákra járt, kórustag lett, operabérletet kapott.

Alig nyolcévesen a spanyol rádióban adhatta elő Az asszony ingatag című Verdi-áriát, tizenegy évesen a híres barcelonai Teatro Liceo színpadán szerepelt Manuel de Falla Pedro mester bábszínháza című egyfelvonásos operájában.

Rövid ideig úgy látszott, hogy apja nyomdokaiba lépve mégis vegyész lesz, de végül a zene mellett kötelezte el magát. A sportban is kiváló Carreras tizennyolc évesen debütált Bellini Norma című operájában, és annyira elnyerte a címszerepet éneklő Montserrat Caballé tetszését, hogy a világhírű szoprán ajánlására szerepet kapott Donizetti Lucrezia Borgia című operájában is. Együttműködésük később sem szakadt meg, a katalán énekes páros nevéhez mintegy két tucat közös operaprodukció fűződik.

Carreras 1971-ben megnyerte a parmai nemzetközi Verdi-énekversenyt, ugyanabban az évben mutatkozott be Londonban, három évvel később a Salzburgi Ünnepi Játékokon Herbert von Karajan meghívására Verdi Requiemjében léphetett fel. A dirigens hatására nyitott a lírai tenor repertoártól a hősi tenor szerepek felé. Zajos sikerrel ruccant ki könnyedebb műfajok felé, énekelt Leonard Bernstein West Side Story című musicaljében is Kiri Te Kanawa oldalán.

Rendkívül fiatalon felért a csúcsra, huszonnyolc éves korára meghódította a bécsi Staatsoper, a londoni Covent Garden, a New York-i Metropolitan és a milánói Scala közönségét.

A zenekritikusok elsősorban hangjának különleges, lágy csengését, szerepeivel való teljes azonosulását emelték ki, és javára írták, hogy megveti a fölösleges gesztusokat. Carreras 1987-ig mintegy hatvan szerepben, több mint ezer alkalommal lépett fel operában, szólóesten, lemezfelvételen, fesztiválokon, s a túlzott megterhelés éreztetni kezdte hatását hangján.

Élete pályafutása tetőpontján vett tragikus fordulatot: 1987-ben kiderült, hogy leukémiában szenved, az orvosok kevés esélyt adtak felgyógyulására.

Ő mégis legyőzte a betegséget, 1988 júniusában Barcelonában 150 ezres tömeg előtt tért vissza, színpadra a következő évben lépett ismét. A kezelések nem károsították hangszalagjait, hangja régi fényében tündökölt. Felépülését követően nemzetközi alapítványt hozott létre a leukémiás betegek és a betegséggel kapcsolatos kutatások támogatására (ez 2019-ben Németországban megkapta az Év Tudományos Alapítványa Díjat), számos jótékonysági eseményen vesz részt.

„Videoéletrajza”, amelyben hangsúlyos szerepet kapott felépülése, nemzetközi Emmy-díjat nyert, az Európai Hematológiai Társaság 1999-ben Carreras-díjat alapított a hematológiai kutatások elismerésére.

1990-ben, az olaszországi labdarúgó világbajnokság döntője előtt világszenzációt keltve lépett fel együtt Caracalla termáiban a kor három legnagyobb tenorja: José Carreras, Plácido Domingo és Luciano Pavarotti.

Az előadást a televízióban százmilliók követték, a koncert felvétele pedig minden idők egyik legnagyobb példányszámban elkelt klasszikus albuma lett. A „három tenor” a hatalmas siker nyomán többször újrázott, előadásukban milliók szerették meg a komolyzene „könnyedebb” darabjait. Carreras volt a sevillai világkiállítás és a barcelonai nyári olimpiai játékok programjainak művészeti vezetője is.

2009-ben, fél évszázaddal első fellépése után bejelentette visszavonulását az operaházi szerepektől, fellépéseit azóta koncertekre korlátozza. Kivételt egy alkalommal tett, 2014-ben Christian Kolonovits osztrák zeneszerző El Juez (A bíró) című operájának címszerepe kedvéért, a mű bilbaói ősbemutatóján.

A katalán énekes az FC Barcelona csapatának lelkes szurkolója, ifjúkorában Kubala László volt labdarúgóeszménye.

Legjobban Verdi operáit kedveli, szívesen hallgatja Frank Sinatra, Tom Jones és Elton John lemezeit. A klasszikus zene mellett ő maga is énekel népszerű slágereket, érzelmes dalokat, örökzöldeket, musicalrészleteket, rögzítettek vele argentin, mexikói, kínai és koreai dalokat is.

Egy nyilatkozata szerint azt tartja művészi küldetésének, hogy továbbadja a közönségnek mindazt, ami csak szavakkal és zenével fejezhető ki.

Diszkográfiája több mint 150 lemezfelvételt tartalmaz, ezek közül ötven teljes opera.

A Grammy-díjas tenor megkapta a francia Becsületrendet, a Brit Award zenei díjat, a brit Laurence Olivier- és a spanyol Asztúria hercege-díjat, több külföldi egyetem díszdoktora, az UNESCO jószolgálati nagykövete, hazájában több színház is a nevét viseli. Több mint húsz év együttlét után 1992-ben vált el feleségétől, 2006-ban újra megnősült, második házassága öt évig tartott.

A „halk hangok sztárja” Magyarországon is rendkívül népszerű. Pályafutása elején többször dolgozott együtt Házy Erzsébettel, később pedig Tokody Ilonával, Rost Andreával és Marton Évával. 1976-ban járt először Budapesten, azóta több alkalommal is fellépett Magyarországon. 2005-ben ő „énekelte be” a Nemzeti Hangversenytermet az újonnan felépült Művészetek Palotájában, 2007-ben a Pécsi Tudományegyetem díszdoktorává avatták. Az énekest legutóbb 2018 decemberében hallhatta a magyar közönség Budapesten, amikor több áriát adott elő.