Csúszós baleset

Soha nem tartottam elég ügyesnek magam egy olyan cipő viseléséhez, amelybe belebújtatva a lábam ingatagnak érezhetem az engem körülvevő világot.

Ennek ellenére már gyerekként is ámulatba ejtettek a műkorcsolyázók, ezért képes voltam órákon át nézni a közvetítést, amelyben a jégtáncosok szinte ellent mondtak a fizika törvényeinek. Tátott szájjal bámultam, ahogy lendületet vettek, forogva a levegőbe emelkedtek, majd – rendszerint – olyan kecsesen értek jeget, mintha mi sem lenne ennél egyszerűbb a világon.

El is határoztam, hogy amint lehetőségem nyílik rá, legyőzöm a félelmeimet és én is szerencsét próbálok a hideg, fehér „talajon”. Néhány évbe beletelt, mire eljött a várva várt pillanat, mivel legközelebb a középiskolában az egyik testnevelésórán nyílt alkalmam a siklásra alkalmas lábbeli kipróbálására. Emlékszem, ahogy az első csetlések-botlások után gyorsan – minden eleganciát nélkülözve – fenékre huppantam.

A baleset következtében a tanórából hátramaradt további negyven percet a kerítésbe kapaszkodva töltöttem, és biztosra vettem, hogy ezt a téli sportágat soha senki nem fogja velem megszerettetni. Bár még mindig elevenen él bennem az évekkel ezelőtt történt eset, azt hiszem az idő begyógyította a „sebeimet”, így arra a döntésre jutottam, teszek még egy kísérletet a csúszós felszínen, hátha felnőttként már elegánsabbra sikerül a földet érés a korcsolyával a lábamon...