Emlékkiállítás nyílt Szabó Gáspár festőművész, zenetanár tiszteletére

Nem véletlen tehát, hogy emlékkiállításának megnyitóünnepsége a József Attila Művelődési Központ úgymond belső klubjában a Dűvő autentikus műsorával kezdődött, ráadásul a zenekar tagjai – Hrúz Dénes, Hrúz Szabolcs és Szabó István – tanítványnak mondhatják magukat. Sokat váratott magára ez a tárlat, pedig – mint a megjelent érdeklődők nagy számából is lehet következtetni – a művészetbarátokban él és nyilván korábban is élt a gondolatgazdag grafikákkal, a remek festményekkel való találkozás igénye.

Szabó Gáspár 1935-ben született Kazáron: sokgyermekes bányászcsalád sarjaként látta meg a napvilágot. Közép- és felsőfokú tanulmányait a Békéstarhosi Zenei Gimnáziumban – ahol mások mellett Szokolay Sándor későbbi jeles zeneszerző is tanult – Budapesten, a pedagógiai főiskolán, illetve Debrecenben, a zeneművészeti szakiskolában végezte, pályáját Nyírbátorban kezdte. A muzsika emberformáló szerepének hatására jutott el a képzőművészetekhez is. Eleinte főként grafikával foglalkozott, majd az 1980-as évek elejétől kezdve figyelme a festészet irányába fordult, s egyre aktívabban foglalkozott e képzőművészeti műfajjal. 1992-ben bekövetkezett halálakor szülőfalujának önkormányzata galéria megalapítását határozta el, megvásárolta Szabó Gáspár huszonkét alkotását. A művek a helyi polgármesteri hivatal épületében láthatók.

Az emlékkiállítást Csordás Zoltán 1996-ban diplomázott, négyszeres Barcsay Jenő-díjas festő- és grafikusművész, számos egyéni és csoportos tárlat résztvevője, a Magyar Képzőművészeti Egyetem anatómia, geometria és művészeti rajz tanszékének tanársegédje nyitotta meg. Elsősorban sorozatokat készít, amelyekben több aspektusból ábrázol egy-egy jelenséget, témakört. Ez a látásmód nyilvánult meg szakmailag mélyen megalapozott megnyitóbeszédében is. Gondolatait a kultúra szó – amely latin eredetiben földművelést jelentett – etimológiai elemzésével kezdte, merthogy az elme, az esztétikai érzék művelése a jellemzője az alkotóembereknek éppúgy, mint a befogadásra hajlamos nézőknek. Szabó Gáspárról szólva rámutatott, hogy amíg zenészként értelemszerűen igényelte a közönséget, képzőművészként magányos közegben érezte jól magát. Tisztában volt e két művészeti ág különbségeivel és azonosságaival, ráérzett a grafika és a népzene rokonságára. Szürrealisztikus karakterjegyeket felmutató festészetére az úgynevezett teraszos kompozíció, a hármas rétegezettségű sávos ábrázolásmód a jellemző, műveiben előszeretettel használt metaforákat, a növényeket is gyakran felruházta szimbolikus jelentéssel.

– Színvilágát eleinte a Csontváry Kosztka Tivadar által is képviselt közép-európai, sötétebb tónus uralta, később nyitott a fény, a világosabb vörös, zöld felületek irányába. Művészetének későbbi szakaszában a szakralitásnak volt nagy szerepe. Felismerni vélte a biblikus, Krisztus nyomában fogant történetek tanulságai és saját személyes sorsa közötti párhuzamokat – mutatott rá Csordás Zoltán.

Ezt igazolja az az interjú is, amely a Nógrád Megyei Hírlap 1992. február 12-i számában, Bódi Tóth Elemér tollából, Százegyszer egy gondolat – Beszélgetés Valakivel, aki fölöttünk van címmel látott napvilágot s amelynek másolata a kiállításon is látható. Ekkor mondta az újságírónak a már beteg Szabó Gáspár: „Abban hiszek, szeretettel sok mindent meg lehet oldani. Szerintem egyetlen pozitív program létezik a világon és ez a szeretet. Tudni kellene, hogyan kell Mózes törvényei szerint élni, mert hiszen mindaz, ami a kőtáblákon van, Isten szava volt, azok Isten parancsai.” S ez a hit egyértelműen visszaköszön – más művek társaságában – kiállított táblaképeiről is.

Szabó Gáspárné, a művész özvegye felidézte férje életének néhány fontos állomását, majd köszönetet mondott mindenkinek, akinek szerepe volt az emlékkiállítás megrendezésében, s aki közreműködött a megnyitóünnepség műsorában…

A kiállításlátogatók véleménye

Szabó Gáspárné a megnyitóünnepség végén arra kérte a jelenlévőket, hogy fogalmazzák meg benyomásaikat és a család számára írják be gondolataikat a vendégkönyvbe. Az alábbi néhány részlet jól érzékelteti a kiállítás fogadtatásának általános hangulatát: „Örülök, hogy megnézhettem ezt az emlékkiállítást. ­Isteni talentum volt” – „Egy páratlan élménnyel gazdagodtam, szuper előadókkal. Köszönöm, hogy itt lehettem.” – „Nagyon szép, értékes, érzelemdús.” – „Nagyon tetszik, már korábban lehetett volna megrendezni.”