Kificamodott bokával is nemes célért versenyzett a pásztói ultrafutó

– Mióta része az életének a sport? - kérdeztük a pásztói Loborik Kristóf ultrafutót.
– Gyerekkorom óta sportolok, már óvodásként elkezdtem karatézni. Később az MMA-t is kipróbáltam, de végül a karate maradt az igazi szenvedélyem, és azóta is kitartok mellette. Két éve viszont elkezdtem futni, hogy még jobb legyen az állóképességem.

– Milyen nagyobb erőpróbái voltak eddig?
– Kiemelkedik a nemzetközi nyílt JKA karate bajnokság, ahol junior korosztályban, kumitében sikerült a harmadik helyet megszereznem. A karate megtanított, hogy soha ne adjam fel, de a futás teljesen más volt. Amikor először sikerült lefutnom a félmaratoni távot, tudtam, hogy a maraton lesz a következő nagy kihívás. Hónapokig keményen edzettem, és végül 3 óra 34 perc alatt lefutottam. Egy hónappal később már túl voltam életem első 100 kilométeres ultrafutásán, amit 12 óra 56 perc alatt teljesítettem. Az eddigi legdurvább próbálkozásom azonban az Ultrabalaton Trail 115 kilométeres távja volt, ami több mint 2100 méter szintkülönbséggel és terepen vezetett. Nemcsak a távolság, hanem a brutális emelkedők és a folyamatos küzdelem a tereppel tették extrém nehézzé. A verseny előtt és közben szinte minden összejött: sérülések, kimerültség, betegség, és olyan mélypontok, amikor úgy éreztem nem tudom majd teljesíteni a távot.

Loborik Kristóf segíteni is akart

– Hogy jött a kezdeményezés ötlete?
– Az egész az emberek reakciói miatt indult. Amikor futni kezdtem, sokan csak nevettek, vagy gúnyolódtak. Ez először zavart, de aztán találkoztam egy történettel, ahol valaki a futását jótékony célra használta. Ez egy új szemléletet adott, és megértettem, hogy a futásom többet is jelenthet. Elkezdtem keresgélni alapítványokat, akiket támogathatnék, és így találtam rá a Leukémiás Gyermekekért Alapítványra. Mivel cserkészvezetőként mindig is közel álltak hozzám a gyerekek, természetes volt, hogy az ő ügyükért szeretnék futni, és segíteni nekik.

– Hogy sikerült a felkészülés?
– Nagyon kemény volt. Nyáron még tűrhető, de amikor elkezdődött az iskola, és a buszom már 6:30-kor indult, nem maradt más választásom, csak hogy hajnali 4-kor fussak, utána jött a suli, majd karate edzés, ami néha több, mint három órás volt. Néha este 11 körül jutottam oda, hogy a második futóedzésemet is megcsináljam. Nem tudom elmondani, mekkora fegyelem és kitartás kell ehhez, de ha valaki valamit el akar érni, azért keményen kell küzdenie.

– Nehézségek is akadtak.
– A verseny előtti időszak sem volt éppen egyszerű. Elkapott egy durva torokgyulladás a verseny hetében, ami teljesen legyengített, és még a pár kilométeres séta is kifullasztott. De nem akartam feladni, és bár a verseny napján csak nagyjából hetven százalékban éreztem magam rendben, elindultam.

Kificamodott a bokája

– Hogy sikerült a futás?
– Az első pár kilométer még jól ment, de 30 kilométernél rosszul léptem, és mindkét bokám kificamodott. Még így is tudtam tartani a tervezett tempót 60 kilométerig. Onnantól viszont a fájdalomcsillapítók sem segítettek. Csak vonszoltam magam, de tudtam, hogy ha megállok és leülök egy pár percre, soha nem érek be. Aztán 100 kilométernél teljesen padlót fogtam. Sötét volt, hideg, és alig tudtam továbbmenni. Minden egyes lépés szenvedés volt. Egy frissítőponton muszáj volt megállnom, melegedni és inni egy forró teát. Tudtam, hogy a fájdalom egyszer majd elmúlik, de ha lefutom, a dicsőség örökre megmarad. Végül összeszedtem magam az utolsó 15 kilométerre, és 19 óra 56 perc alatt célba értem. Brutál nehéz volt, de nem adtam fel.

– Hogyan sikerült segíteni az alapítványt?
– Sikerült 30 adományozót mozgósítani, akik összesen 266 ezer forintot gyűjtöttek össze Bence és családja számára. Hatalmas köszönettel tartozok mindenkinek, aki hozzájárult – elképesztő érzés volt látni, hogy mennyi ember állt be mögém ebben a kezdeményezésben.

– Van-e tervben más hasonló kezdeményezés?
– Most éppen nincs, de teljesen nyitott vagyok minden megkeresésre. Főleg, ha extrém kihívásokról van szó – az ilyen helyzetek nagyon motiválnak, és mindig szívesen feszegetem a határaimat.