Hatalmas táv végén is szerelmének kedveskedett a salgótarjáni ultrafutó

Virágos Gergő az önkéntesek közé is állt a verseny előtt, így a nap Szentendrén azzal indult számára, hogy felmolinózták a kordonokat, felállították a támogatói és szponzori zászlókat, valamint előkészítették a területet a futók fogadására. Délután célterületté vált a Duna korzó, a feladata innentől a befutóérmek átadása volt. 

Egészen 19 óráig ácsorgott itt, egy órányi alvás után frissen és motiváltan ébredt, de az egész napos önkénteskedés, a hiányos felkészülés, és pihenés egy lassabb, alacsonyabb intenzitású teljesítést vetített előre. Éjfélkor nekivágtak az UTH 111 kilométeres, közel 4200 méternyi pozitív szintkülönbséget rejtő távjának, hogy 20 órán belül visszaérve sikerrel nyugtázzák a napot. 

– Az első kilométerek után szépen, egymás nyomában haladt a több száz futó, majd jöttek az első emelkedők, és kicsit széthúzták a mezőnyt. Az élboly elszaladt, a biztonsági játékosok pedig már a kezdetektől takarékoskodtak az erővel és energiával. Én is pont így tettem, az első két hosszabb szakaszon az állapotfelmérés volt a cél, kitapogatni az izmaim, a szervezetem, az emésztésem állapotát – mesélte Gergő, akire később erőpróba várt még. 

– Pilismaróthoz (45 km) érve boldogan nyugtáztam, hogy már csak egy hegy választ el a prédikálószéki kaptatótól, aminek a teteje már a feltávot jelöli. És ekkor jött a nagy zuhé, szó szerint. Az itt-ott jelentősen saras ösvényeket egy órás reggeli esőzés még jobban feláztatta. Épp csak elkezdtük élvezni az első napsugarakat, mire fel is ölthettük az esőkabátot. A Dömös (54 km) előtti völgyes szakasz viszont varázslatos volt, a májusi eső a természet számára valóban aranyat ér. A gyors frissítés után neki is vágtunk a leghosszabb kaptatónak, felmászni a Prédikálószékre. A szép lassan elvonuló esőfelhők, a felszálló pára, a gyönyörű hegyoldalak és egyre erősebb napsütés viszont teljesen magával ragadott. A legnehezebb szakaszból így kedvenc szakasz lett, ahol még ismerősökkel, új barátokkal is gazdagodtam. A tudat, hogy a nehezén már túl vagyunk, új lendületet adott. Az utolsó kilométereket még 18 órányi futás-mászás után is játszi könnyedséggel, izomfájdalom nélkül tudtam megfutni – elevenítette fel a salgótarjáni futó, akinek még egy nagyon fontos feladata volt a cél előtt.

– A szintidőt minden további nélkül tartva, mindössze egyetlen „feladatom” maradt, rózsát keresni az engem már órák óta a célban váró kedvesemnek. A főteret elhagyva, a varázslatos, macskaköves utcákon már szólt a taps, a hajrá, a füttyentések és a csilingelés-kolompolás. Ez az utolsó pár száz méter, – illetve a rózsa láttán a kedvesem arcán megjelenő mosoly, – mindent felülír, egyszerűen felejthetetlen. Az éjszakai rajt, a sűrű sötét erdő, a hegyek és völgyek, a patakok, az eső, a sár és a madárcsicsergés, a felhők, a napsütés, az ismerősök és barátok, – valamint a segítőkész önkéntesek – teszik azzá a terepfutást, ami. És épp ez az, amit az idei UTH is megerősített, hogy olykor érdemes alacsonyabb intenzitásra kapcsolni, és nem csak úgy átrohanni a pályán – foglalta össze tapasztalatait Gergő, aki végül 19;21:40 óra után a 145. helyen ért célba.