A korábban négyszer is Salgótarjánba látogató Sotomayor díjat adott át Budapesten

Ezúttal az M4 Sport – Az Év Sportolója Gála díszvendégeként érkezett a magyar fővárosba a világcsúcstartó, ahol a Nemzeti Sportnak beszélt rekordjairól, olimpiákról, bojkottokról és arról, mi köti Magyarországhoz. A sportember korábban négy alkalommal is ellátogatott a salgótarjáni Ugrógálára, amelyen fantasztikus teljesítményével elkápráztatta a kilátogató nézőket. Angyal János, a megmérettetés főszervezője máig szép emlékeket őriz a nemzetközi versenyeiről.

– Sokszor járt már hazánkban, mi a kedvence emléke Magyarországról és miért szeret ennyire visszajönni? – kérdezte a Nemzeti Sport újságírója Javier Sotomayort.

– A legkevesebb hatszor, legfeljebb pedig nyolcszor voltam itt, leginkább persze a magasugrás miatt, sportolóként vagy vendégként. Nagyon sok emléket őrzök minden egyes látogatásomról, mindig nagyon jól éreztem magam. De a legszebb természetesen az 1989-es budapesti fedett pályás világcsúcsom, ami a mai napig él. Négyszer a salgótarjáni ugrógálán is jártam, a 2001-es volt az egyik utolsó versenyem pályafutásom során, azt hiszem, még kettő követte, mielőtt visszavonultam. Egyben az utolsó alkalom, hogy 235 centit ugrottam. Nagyon jól éreztem magam a tavalyi világbajnokságon, szép napokat töltöttem itt és fantasztikus volt verseny, úgy tudom, a legnagyobb eddig Magyarországon, és nagyon hálás vagyok, hogy az idei gálára is meghívtak.

– Miért szerette ennyire Somoskőt és az ugrógálát?

– Mert a világversenyeket leszámítva az volt a legjobb nemzetközi verseny, amin valaha részt vettem. A mindig remek hangulat kiváló szervezéssel párosult, és sokat számított, hogy a verseny színvonala is magas volt, erős ellenfelekkel.

– Sportolóként nyilván sok gálán vett részt, vendégként is rutinos gálázónak számít?

– Számos olyan díjátadóra hívtak meg, amelyen a legjobb atlétákat díjazzák, de olyan gálára, amelyen egy ország legjobb sportolóit választják meg, csak nagyon ritkán. Természetesen kivétel a kubai, mert azon sokszor vettem részt, és Spanyolországban is többször voltam már.

– 1988-ban ugrott először világcsúcsot. Fiatalon mennyire várta magától ezt az eredményt?

– Még huszonegy éves sem voltam, de nem volt meglepetés, hogy megdöntöttem a világrekordot. Minden évet gondosan felépítettünk az edzőmmel, így az 1988-at is, igaz, mindent a szöuli olimpia jegyében végeztünk, aztán néhány héttel a nyári játékok előtt kiderült, hogy Kuba nem vesz részt az olimpián, így én sem. Egyébként véletlenül alakult úgy, hogy éppen Salamancában történt a csúcsdöntés, előtte az edzőm leült velem szemben, és azt mondta, az eredeti terv az volt, hogy Szöulban ugrunk világcsúcsot, ám ha így alakult, akkor nem az olimpián, hanem Salamancában csináljuk meg. Azt mondta, meg kell ugranom a világcsúcsot, mert ha nem jön össze, akkor jövőre kétszer kell! Nagyon boldog voltam, feldobott, amikor sikerült, ő azonban csak annyit mondott, hogy így kellett lennie, ő előre megmondta.

– És hogyan emlékszik vissza arra a harminc évvel ezelőtti a napra, 1993. július 27-ére, amikor megugrotta a 245-ös világcsúcsot, amit azóta sem tud megdönteni senki?

– Az az év pályafutásom egyik legjobb idénye volt. Bár biztos nem lehettem benne, nagyon valószínűnek tartottam, hogy képes lehetek megdönteni. Fizikailag és mentálisan is nagyon jól éreztem magam, tudtam, hogy jókat fogok ugrani. De megint csak a sors keze, hogy újra Salamancában történt mindez, ugyanis egy héttel korábban volt egy nagyobb viadal Londonban, ahol elképesztően jó formában voltam, átvittem a 240 centit, amikor elkezdett esni az eső, amit nem szerettem. Ha akkor nem esik, valószínűleg a világcsúcsot már ott megdöntöm, de a sors nem így akarta.

– Harminc éve senki sem képes megdönteni ezt a rekordot. Gondolkozott már azon, hogy esetleg valahol itt van az emberi teljesítőképesség határa? Ön szerint meddig lehet elmenni, mire lehet képes az ember?

– Nagyon nehéz megfogalmazni, hol vannak a határok. Léteznek olyan versenyszámok és sportágak, amelyekben könnyebb, másokban nehezebb. A magasugrásban a gravitációval kell megküzdeni, ami sok mindent behatárol, de nem gondolom, hogy ez a 245 centi lenne a határ. Egyet viszont tudok, ha valaki egyszer megdönti, az ő rekordját még nehezebb lesz túlszárnyalni, mert itt már minden egyes centi rengeteget számít, egyre nehezebb és nehezebb lesz újabb csúcsot felállítani.

– Az elmúlt harminc évben miben változott a magasugrás, és annak technikai háttere?

– Sokkal könnyebbek a cipők, ami rengeteget számít, és más a borítás is, a MONDO-val ez a versenyszám is sokat változott. A tudomány felgyorsult, és mindent megtesz a fejlődésért. A harmadik, ami rengeteget javult, az orvosi háttér. Ha annak idején hat hónapot kellett kihagyni egy sérülés miatt, ma már könnyen lehet, hogy két hónap alatt rendbe jön vele az ember. Csak egy példa: én az 1996-os atlantai olimpia után három hónapig naponta jártam kezelésekre a sérülésem miatt, és hét hónapig egyáltalán nem tudtam ugrani, egyet sem. Ma ez nem biztos, hogy így lenne.

– Az elmúlt évtizedekben kiben látta a potenciált, hogy az ön rekordját megdöntheti?

– Két magasugróban, a katari Mutaz Essze Barsimban és az ukrán Boh­dan Bondarenkóban. Az előbbi sokkal kiegyensúlyozottabb versenyző, ám mindkettőnek reális lehetősége volt arra, hogy a 246 centit is elérje.

– Gyerekkorában kosárlabdázott. Hogyan lett mégis magasugró?

– Igazából atletizálni kezdtem előbb, csak a kosárlabdaedzők szerettek volna átcsábítani a magasságom és az ügyességem miatt, és azt akarták, hogy az ő sportágukat válasszam. És volt is rá okuk, mert mindig is nagyon szerettem a kosárlabdát, volt rá esély, hogy azt válasszam. Egy időben lett volna kedvem hozzá, mert bevallom, eleinte nem szerettem annyira a magasugrást.

– Kétszer is a kubai bojkott miatt maradt le az olimpiáról, 1984-ben és 1988-ban. A magyar sportolók nagyon nehezen élték meg, hogy rajtuk kívül álló okok miatt nem versenyezhettek Los Angelesben. Ön hogyan élte meg ezeket?

– Természetesen mi is nagyon rosszul, de nem mondhatnám, hogy teljesen váratlan volt, elvégre már az 1980-as moszkvai olimpia is csonka volt a nyugati bojkott miatt. 1988-ban ráadásul Kuba csak az utolsó pillanatban csatlakozott a bojkotthoz. A legfájóbb ebben az egészben az, hogy azok itták meg a levét, akiknek nem kellett volna, akik semmiről sem tehettek: a sportolók. Borzasztó érzés, amikor éveken át keményen készülsz az olimpiára, és valamilyen sporton kívüli ok miatt azt mondják, hogy nem mehetsz, és nem valósíthatod meg az álmaidat.

– Három olimpiája sem úgy sikerült, ahogy szerette volna. Milyen érzés volt odaállni 2000-ben, Sydney-ben egy utolsó nagy dobására?

– Igaz, ami igaz, sok szerencsém nem volt az olimpiákon… Barcelonában sikerült nyernem, de mint beszéltük is, két olimpiám bojkott miatt úszott el, az 1996-os atlantai pedig sérülés miatt nem sikerült, utána egy évet ki is kellett hagynom. Sydney-re felkészültem, ám tudtam, hogy az utolsó olimpiám lesz. Minden rendben ment, az utolsó körig vezettem, amikor elkezdett esni az eső, és 235-ön mindenki elrontotta mindhárom kísérletét, kivéve az orosz Szergej Kljugint, aki sem előtte, sem utána nem tudott nagy eredményt felmutatni. De ott ő állhatott a dobogó tetejére, én második lettem. Minden versenyre úgy mentem, hogy meg akarom nyerni, ami persze nem mindig sikerült, ám így álltam hozzá. Mindenkinek megvannak a maga céljai. Általában a sportolók azt mondják, már az is óriási dolog és határtalan boldogság, ha érmet nyersz az olimpián. Hát, az én esetemben ez biztosan nem így volt, én győzni szerettem volna!

– Ötvenhat évesen mivel tartja formában magát?

– Rendszeresen tornázom, igyekszem magam karban tartani, de azért én is érzem, hogy nem vagyok a régi. Kubában élek, ám sokszor megfordulok Spanyolországban is, mert magasugró az egyik fiam, Javier, aki a napokban lett tizenhat éves, és az ő edzéseit is segítem.

1989. március 4-én Javier Sotomayor a magyar fővárosban másodszor döntötte meg a magasugrás világrekordját, de ezúttal nem szabadtéren. A Budapest Sportcsarnok adott otthont a sportág második hivatalos fedett pályás világbajnokságának, amelynek egyik sztárja a kubai magasugró volt. A párbaj sokáig szorosnak tűnt a nyugatnémet Dietmar Mögenburggal és a svéd Patrik Sjöberggel, akinek szabadtéri világcsúcsát Sotomayor az előző évben döntötte meg 243 centivel. A budapesti viadalon aztán megugrotta ugyanezt a magasságot, ami egyben azt is jelentette, hogy átadta a múltnak a nyugatnémet Carlo Thränhardt egy éve fennálló 242 centis fedett pályás világcsúcsát. Sotomayornak ez a rekordja is áll a mai napig, még közel is alig-alig kerülnek hozzá, legutóbb 2015 februárjában a katari Mutaz Essza Barsim előbb 240 centit ugrott Besztercebányán, majd 241 centit az írországi Athlone-ban, azóta viszont semmi.