Megemlékezés a Stécé egykori kiváló labdarúgójáról, Krajcsi Józsefről

Téli hónapokban járván jószerivel még el sem hervadtak a virágok volt kollégánk Plachy György sírján, s most ismét búcsúzni kényszerülök. 

Ezúttal Krajcsi Józseftől, aki január 12-én hunyt el. A sors ajándékaként ugyancsak jó barátomnak, gimnáziumi osztálytársamnak tudhattam – távozása kapcsán próbálok hozzá méltó búcsúszavakat megfogalmazni. S ráadásul nemcsak a magam, szűkebb és tágabb családom nevében, hanem kedvenc klubunk, az SBTC minden volt és jelenlegi sportolója, szurkolója nevében is. 

Krajcsi József 1941. március 1-jén született Salgótarjánban. Elsőként az acélgyári általános iskola csapatában és az úttörő-válogatottban játszott. Aztán a Sese együttesében kezdett el felnőttek között futballozni – kiemelkedő sikereit a Stécében érte el, ahol 1959. augusztus 9-e és 1963. október 13-a között 52 mérkőzésen 11 gólt szerzett (NB I.: 46/10, NB I/B: 6/1). Először a Pécsi Dózsa elleni hazai mérkőzésen kapott helyet az SBTC-ben a legendás Szojka-Dávid fedezetpáros előtt olyan csatársorban, amelyet Bablena László, Vasas Mihály, Csáki Béla és Taliga Ferenc neve fémjelzett. Utolsó alkalommal az NB I/B-ben a sajószentpéteri Borsodi Bányász ellen, egy itthoni 0–0-lal végződött meccsen öltötte magára a fekete-fehér mezt. 

A legemlékezetesebb találatát az 1960/1961-es szezonban – amelyet Titkos Pál edző irányításával az ötödik helyen a vidék legjobbjaként fejezett be a csapat – egy dolinkai Honvéd elleni 3:1-es győzelem során szerezte. 1960. december 11-én, amikor az első perc huszadik másodpercében betalált Faragó Lajos hálójába. A győzelem értékét növelte, hogy a fővárosiak sorában – mások mellett – olyan klasszisok szerepeltek, mint Bozsik József és Tichy Lajos. Bár – mint a fentiek igazolják – klubszínekben is emlékezetes eredménysort tudhat magáénak, a legbecsesebb érmét, az aranyat 1960. április 24-én Bécsben vehette át, amikor a magyar ifjúsági válogatott – amelynek tagja volt, sőt gólt is rúgott – az első helyen végzett az UEFA által rendezett Európa-bajnokságon. Olyan játékostársai voltak, mint Farkas János, Ihász Kálmán, az ugyancsak volt SBTC-s Menczel Iván és nem utolsósorban a szintén a közelmúltban elhunyt Mészöly Kálmán. Mint a Stécé-sztori című könyvben Krajcsi József nyilatkozta, az eredményhirdetéskor végigsírta a Himnuszt, annál is inkább, mert a lelátókon piros-fehér-zöld zászlók erdeje lobogott. 

1961 tavaszán Diósgyőrben – ahol jómagam is jelen voltam – térdszalagszakadást szenvedett, s akkor még csere nem lévén, a csapat hetven percen át tíz emberrel harcolta ki az 1:1-es döntetlent. Ugyan felgyógyult, de e sérülésnek komoly szerepe volt abban, hogy korán befejezte pályafutását. Onnantól kezdve azonban a tanulásra, a kohómérnöki diploma megszerzésére, komoly munkahelyi, kohászati üzemekbéli beosztásaira és nem utolsósorban – mint kétgyermekes apa, majd ötszörös nagyapa – a családjára fordíthatott nagyobb figyelmet. 

A Stécéhez azonban soha nem lett hűtlen, sőt 2001 februárjától 2002 októberéig elnökhelyettes is volt. Aztán rendszeresen részt vett az öregfiúk rendezvényein, és egészen a legutóbbi időkig – betegsége kezdetéig – együtt szurkoltunk a tóstrandi, illetve a Szojka stadioni lelátókon, és bizony gyakran szomorkodtunk, visszasírva a korábbi sikeres éveket, évtizedeket. 

Krajcsi József emlékét a labdarúgást, a sportot szeretők sokasága őrzi meg. Búcsúztatása január 25-én, szerdán, 11 órakor lesz a salgótarjáni régi köztemetőben. Nyugodjék békében!