Vadas István neve egybeforrt a salgótarjáni sísporttal

– Atletizált és kerékpározott is az SBTC színeiben, mi döntött végül a sífutás mellett?

– A téllel, a hóval kezdődött minden, gyerekfejjel rácsodálkoztam a sí örömeire – kezdte a beszélgetésünket az ünnepelt. – Szerencsés helyzetben voltam gyerekként, mert egy olyan lakótelepen laktunk, a Ferenc-telepen, ahol az idősebbek körében nagyon népszerű volt a sí. Ez nekünk nagyon érdekes volt, és az 1950-es években több gyerekkel együtt magával ragadt a lehetőség. Az SKSE-nél működött egy síszakosztály, és bár vidéki alakulatként működött, a semmitől ez is több volt. Akadt némi felszerelésük, és a kornak megfelelő szinten versenyeztek. Ez nekünk példaértékű volt, így amint lehetett, szerettünk volna közéjük tartozni. Aztán egyszer, páran a telepről odamentünk Hegyi Istvánhoz, aki akkor az edzéseket tartotta, és megkérdeztük, hogy csatlakozhatunk-e mi is. Így indult, 13 évesek lehettünk. Aztán kiderült, hogy a felszerelés még a levente korszakból maradt ránk, és gyerek méretben igencsak kicsi volt a választék. De nekünk az is rengeteget jelentett, hogy a hosszú lécekből is kaphattunk egy párat. Kitömtük a bakancsok orrát, hogy mégis valahogy fel tudjuk venni őket, aztán mentünk edzeni a kétméteres sível. Ez elvarázsolt egy életre. Több fiú saját készítésű léccel edzett. Nekem szerencsém volt, mert a pesti keresztapám hozzá tudott jutni egy árverésen egy párhoz.

– Lassan az eredmények is jöttek…

– 1955-ben kezdtem az edzéseket. A forradalom után sokan disszidáltak, így abbamaradtak a szervezett tréningek. Aztán Hangonyi Jánost kértük meg, hogy segítsen a felkészülésben. Jancsi bácsi korábban lesikló volt, de ekkor már nem versenyzett. Így 1957-ben ismét elkezdődtek az edzések. 1960-ig kellett várni az első nagy eredményre. Ekkor az ifjúsági magyar bajnokságon, Galyatetőn a 3×8 kilométeres csapatversenyen a Longauer-Girtl-Vadas összeállítású trió a második helyen végzett. Ez fordulópont volt, innentől már ezt az új generációt is jegyezték a magyar sísportban.

– 1962-ben aztán bevonult katonának.

– Már az első versenyeken észrevettem, hogy színvonalbeli különbség van a fővárosi egyesületek lehetőségei és a mi körülményeink között. Én annyira beleszerettem a sportágba, hogy kerestem a lehetőségét annak, hogy miként tudnék még jobban fejlődni. Nekem ez nagyon fontos volt. Így jól jött, hogy bevonultam katonának. A még ma is atlétákat edző Máté Csaba barátom már előre beharangozta, hogy érkezni fogok. Két hét után már kikértek az újoncképzésről, és mehettem síelni a Szabadság-hegyre. Mindjárt jöttek is az eredmények, honvédségi bajnokságokat is nyertünk, és így már egyenes út vezetett ahhoz, hogy a nagynevű Újpesti Dózsához kerülhessek. Még a leszerelésem előtt részt vettem egy zakopanei edzőtáborban, aminek nagyon sokat köszönhetek.

– Az Újpest színeiben került ki a legnagyobb versenyére, az 1970-es világbajnokságra.

– Az akkori magyar mezőnyben nagy harc volt a két kijutó helyért, ezért tíz embernek reális esélye volt. Én bekerültem a két utazó ember közé, így kiutazhattam Csehszlovákiába, ami fantasztikus élmény volt. Testközelből csodálhattam meg a világ legjobbjainak mozgását, teljesítményét. Mind a három egyéni számban elindultam. 15 kilométeren 54:16,45 perccel a 64., 30 kilométeren 1;52:33,3 órával a 47., míg 50 kilométeren 3;18:04,4 órával a 49. lettem. Érdekes, hogy 50 kilométerre nem készültünk, de azt mondták, hogy ha ott is elindul valaki közülünk, akkor az egész magyar csapat két nappal tovább maradhat, és ebbe beletartozott a nagysánc programja is. Mivel a másik válogatott, Egervári Ottó lebetegedett, nekem kellett odaállnom az50 kilométerrajtjához, ami drasztikus élmény volt. A Csorba-tóhoz azóta is többször visszalátogattam, és nagyon érdekes úgy végigmenni ezeken a helyeken, hogy ott volt a világbajnokság.

– Két évvel később hazahívták.

– Amíg én Budapesten éltem, itthon sem állt meg a sífutás, Vincze Istvánék nagyon szép eredményeket értek el. Én 1972-ben megnyertem a 30 kilométeres magyar bajnokságot, Vincze István és Benkó János is remek helyen zárt mögöttem. Így világos volt, hogy ha ez a trió összeáll, akkor a későbbiekben nyerhetjük a csapatversenyeket. Én Pesten nem kaptam lakást, amit itthon sikerült elérnem. Azt a tudást, tapasztalatot, amit a Dózsában szereztem, mindenképp szerettem volna hazahozni, és itthon továbbadni. Így teljes lett a csapat, és 1973-ban már mind a három csapatversenyt mi nyertük meg. Vidéki trió ezt megelőzően 1942-ben nyert magyar bajnokságot – a kassaiak –, így ez hatalmas teljesítménynek számított.

– Hogy látja a biatlon (sílövészet) és sífutás viszonyát?

– A biatlon az én versenyzői pályafutásom alatt honosodott meg Magyarországon, a második alkalommal megrendezett magyar bajnokságot én nyertem 1969-ben, majd ezt két, egymást követő évben is megismételtem. A sífutó mezőnyből kiesnek azok, akik nem jól látnak, vagy nincs érzékük a fegyverekhez. Így az a kis magyar élmezőny is megfeleződött, vagyis a biatlon eredmények nem értek annyit, mint ha sífutásban érték volna el őket. Úgyhogy én az 1972-ben nyert sífutó bajnoki esőségemet többre értékelem, mint a biatlon sikereimet. Utóbbiaknak is örültem természetesen, hisz az aranyérmek mindig fontosak egy versenyző számára. A lövészethez egyébként elég hamar közel kerültem, ugyanis édesapán vadász volt, így hamarabb ráhangolódtam a biatlonra is.

– 1977-ben visszavonult, de edzőként maradt a sportágnál. Ez törvényszerű volt?

– Igény volt rá, és kedvem is volt. Bár versenyzőként eszembe se jutott, hogy edzőnek készüljek, végül természetes volt, hogy én tartsam az edzéseket. Szerencsére olyan összetételű gyerekcsoporttal foglalkozhattam – köszönhetően a Petőfi Sándor Általános Iskolának és Czene Gyula igazgató úrnak –, akik nagyon tehetségesek voltak. Először egy lány csapatot kaptam, innen ki kell emelnem Bekecs Zsuzsanna nevét, aki két olimpián is szerepelt, biatlonban. Így, több év távlatából kijelenthetem, hogy nagyon szerencsés voltam, hogy én lehettem az edzőjük.

– Az ön életéből azonban kimaradt az olimpia…

– Nagy esélyem volt, hogy kijussak az 1968-as olimpiára, Grenoble-be. Hárman csatáztuk a két helyért, végül teljesen jogosan én maradtam itthon, akkor ketten is jobbak voltak nálam. Aztán amikor biztos utazó lettem volna 1972-ben, Japánban, Szapporóban volt az olimpia, és a nagy távolság miatt akkor sajnos nem utazott ki a magyar csapat az ötkarikás játékokra.

– Milyen tulajdonságok elengedhetetlenek, ha valaki sífutni szeretne?

– Először is valahol „rá kell kattanni”, meg kell szeretni ezt a sportágat. Másodsorban vállalni kell a rengeteg munkát, ami tulajdonképpen nem is munka, ha az ember szereti azt, amit csinál. Mivel az egyik legnehezebb fizikai sportágak közé sorolják a sífutást, így nagyon fontos az állóképesség, és az akarati tulajdonságok.

– Ha jól tudom, a válogatotthoz is felkérték kapitánynak.

– Mindig a magyar körülményeket kell figyelembe venni. Ha valaki válogatottként utazhatott külföldi versenyekre, ott találkozhatott a pillanatnyilag legfejlettebb mozgással, felszereléssel, vakszolással. Amint befejezte a versenyzést, ebből kiesett. És hiába kezd el edzősködni, a meglévő tudás kevés, és ha ezt nem frissíti, akkor pár év alatt azt veszi észre, hogy lemaradt. Ez különösen fontos dolog, hisz itt nagy szerepe van a technikának. Pár évvel a visszavonulásomat követően felkértek, hogy vezessem a magyar válogatott edzéseit. Én ekkor már felfogtam, hogy ezt nem vállalhatom, hisz nem tartok ott, mint akkor, amikor még benne voltam a körforgásban.

– Két évtizede eltávolodott a sífutástól, már semmilyen szerepet nem tölt be az sportágban.

– A nagy fordulat az volt, hogy a rendszerváltás után a kormány kivonult a sport támogatásából. Ez drasztikus változásokat hozott, hisz nagyon lecsökkent a sportolói létszám is. Mi még akkor versenyeztünk és edzősködtünk, amikor a magyar körülmények még alkalmasak voltak erre. Később be kellett látni, hogy ennek így már nincs értelme. Nem lenne lelkiismeretem rábeszélni a gyerekeket a versenyzői munkára, ami ahhoz kell, hogy akár a magyar élmezőnyhöz tartozhasson. De ez már sajnos nem csak a salgótarjáni helyzetre igaz, hanem országos tendencia. Annyiban követem az eseményeket, hogy tudom, mikor rendeznek bajnokságokat, illetve pár egykori tanítványom még ma is sportol.