Hetvenöt éves Szalay Miklós olimpiai bajnok, az SBTC egykori kiváló játékosa

Ugyanebben az évben Szalay volt az egyik kulcsembere az SBTC NB I.-es bajnoki bronzérmes gárdájának. A felfelé ívelő pályafutása azonban megtört, egy súlyos sérülés, majd vesebetegsége végleg leparancsolta a pályáról. A labdarúgástól azonban nem szakadt el, hiszen az NB II.-ben az SBTC, a Szarvas és a Síküveggyár SE szakmai munkáját is irányította. Civilben testnevelő tanárként folytatta pályáját, négy éven át a Magyar Olimpiai Bizottság nógrádi tagja is volt. Vele beszélgettünk.

– Már gyerekként futballista szeretett volna lenni. Azonban első nekifutásra nem sikerült a Stécéhez kerülnie.
– Mint a legtöbb gyereknek, nekem is volt egy álmom, hogy futballista legyek. Heten voltunk testvérek. A Rákóczi úton laktunk, a mostani Karancs Szálló helyén. A lakóhelyünk közelében lévő homokos grund jelentette számunkra a második otthont. A Rákóczi úti és a Május 1. úti iskolában is az ügyesebb gyerekek közé tartoztam. Nyolcadikos koromban vitt el osztálytársam, Kakuk József az SBTC serdülőinek edzésére. Nagyon sok gyerek tolongott a szertár előtt, hogy szerelést kapjon. Ez nekem nem sikerült. Az „Elnök”, azaz Pattogató Ferenc szertáros eltanácsolt azzal, hogy jöjjek vissza akkor, ha nagyobb leszek.

HIRDETÉS

– Mi történt ezután?
– A pingpongozóknál vigasztalódtam, ahol Skuta Gusztáv keze alatt négy évig pörgettem a labdát. Egy seregnyi versenyen indultam, és szép eredményeket sikerült elérnem. Később az Építőknél kézilabdáztam, de amikor tehettem, beálltam a labdarúgók közé. Ipari tanuló éveim alatt kétszer országos döntőt is játszottunk. 1963 és 1964-ben Szepesi Antal és Szabó Géza szaktanárok vezetésével mindkétszer a második helyen végeztünk. Teljesítményem alapján meghívtak az országos középiskolás válogatottba, amellyel két hetet tölthettem az NDK-ban, ahol öt mérkőzést játszottunk, és mind az ötször nyertünk.

– Rövid ideig az SKSE-nél volt, majd az SBTC csapatához került.
– Az SKSE 1964 őszén igazolt le. Az Ózd elleni barátságos mérkőzésen Jancsó Sándor edző betett a felnőttek közé, itt figyeltek fel rám az SBTC vezetői. Grosics Gyula, az SBTC akkori edzője bejelentkezett értem, és így kerültem ahhoz a klubhoz, ahonnan közel fél évtizeddel korábban eltanácsoltak a labdarúgástól. Még nem voltam tizennyolc éves, amikor behívtak sorkatonai szolgálatra, Egerbe kerültem a sportszázadhoz. Három hónap katonaság után, 1965. február 29-én leszereltem, majd röviddel utána, március 14-én bemutatkoztam az NB I.-ben. Példaképem, Szojka Ferenc sérülése miatt Grosics engem jelölt a kezdőcsapatba, az ő helyén játszottam a Vasas ellen. A Cserháti – Sándor Z., Ferencz, Oláh II. – Szalay, Toldi – Kökény, Kocsis, Müller, Horváth Z., Básti összeállítású csapattal, 12 ezer néző előtt 1:1-es döntetlent értünk el. A fekete-fehér színekben a kapus kivételével valamennyi poszton játszottam. Csaknem tucatnyi edzőm volt, valamennyiükre ma is hálás szívvel gondolok.

– Aztán 1968 őszén jött az olimpia. Milyen érzés volt kijutni Mexikóba, a legjobbak közé?
– Sok-sok hónapon keresztül készültünk. Voltak olyan pillanatok, amikor nem sok esélyt adtam magamnak a csapatba kerülésre. A két utolsó edzőmérkőzésen nagyon jól ment a játék, és ekkor kerültem a 18-as utazó keretbe. Ekkor még fel sem fogtam, hogy milyen felejthetetlen élményben lesz részem. A közel egy hónapos kint tartózkodást nagyon nehéz lenne visszaadni, azt átélni csodálatos volt. Nagyon jól összekovácsolódott a csapat, és a torna végén a dobogó legmagasabb pontján állva énekeltük a himnuszt. Két mérkőzésen szerepeltem: Izrael ellen 2:0-ra nyertünk, a második félidőre álltam be, majd a negyeddöntőben Guatemala ellen 1:0 arányban győztünk, én a 72. percben léptem pályára.

– Miként fogadták, amikor aranyéremmel tért haza?
– Itthon nagy volt az öröm, sok-sok fogadáson, élménybeszámolón vettem részt. A Parlamentben a Sportérdemérem bronz fokozata kitüntetést vehettem át. De gyorsan vissza kellett állnunk a hétköznapokra, mert folytatódott a baj­nokság.

– 1969-ben bekerült a ligaválogatottba, majd 1972-ben bemutatkozott az A válogatottban is. A spanyolok ellen a 60. percben lépett pályára. A mai napig a fekete-fehérek utolsó felnőtt válogatott játékosa.
– Jól ment a játék a Stécében, 1969-ben a ligaválogatottal egy hónapos túrán vettem részt, mely során Salvadorban, Kolumbiában, Mexikóban, Argentínában játszottunk tíz mérkőzést klubcsapatok ellen, és nyolc győzelem, egy döntetlen és egy vereség volt a mérlegünk. 1972. január 1-jén ismét ilyen túrára indultam a felnőtt­válogatottal. Spanyolországban edzőtáboroztunk, és ott szerepeltem csereként. A Santiago Bernabeu-stadionban játszani a spanyolok ellen, még az 1–0-s vereség ellenére is felejthetetlen élményt jelentett. Innen repültünk tovább Brazíliába, a túra következő színhelyére. Rio elkápráztatott, minden tekintetben, a Copacabana nyüzsgése, a Krisztus-szobor mérete, és hogy játszhattam a Flamengo ellen, a Maracana-stadionban, ahol 2–2 lett az eredmény.

– Az 1971/72-es szezon sporttörténelmi sikert hozott, hiszen a harmadik helyen végzett az SBTC. Ön mégsem feltétlen örömmel gondolhat erre vissza, hiszen 26 éves korában fel kellett hagynia a sportolással.
– 1972 tavaszán az első három bajnoki meccsen játszottam, majd a válogatott edzőmérkőzésén csúnya bokasérülést szereztem. Júniusban nyolc kihagyott meccs után a Tatabánya ellen szerepeltem 30 percet, és ismét bizakodva tekintettem előre. A következő fordulóban a Honvéd ellen már ismét kezdő voltam. 1–0-ra vezettünk, és a 25. percben, egy becsúszás után nem bírtam lábra állni. A térdben porcleválást mutattak ki, azonnali műtétet javasoltak. Még két forduló volt hátra, és ekkor a második helyen állt a Stécé. Sajnos ez volt az utolsó mérkőzésem. Jól sikerült a porcműtét az ortopéd klinikán, de onnan a belgyógyászati klinikára szállítottak, és elvégezték a vesebiopsziát, mert nem működött jól ez a szervem. Az eredmény miatt egyéves teljes pihenést rendeltek el, rendszeres gyógyszerezés mellett. Mindent szigorúan betartottam, mert szerettem volna gyógyultan újra játszani. Egy év múlva aztán ismét elvégezték a kontroll biopsziát, és akkor közölték a rossz hírt, miszerint soha többé nem terhelhetem a szervezetem, nem focizhatok. Így a profi karrierem 26 évesen fejeztem be. Az SBTC 1971/1972-es évadban fennállása legjobb eredményét érte el. Büszke voltam, hogy ebben a csapatban szerepelhettem. Játékoskoromban is több nagy egyesület keresett meg, hogy igazoljak át hozzájuk, lényegesen kedvezőbb anyagi feltételek mellett. De engem a család, a rokonok, a barátok, ismerősök a mai napig is idekötnek a városba.

– Melyik volt a legemlékezetesebb mérkőzése?
– 1971. május 12-én volt a Szombathely elleni 4–1-es hazai győztes meccs. Ezen a napon, a mérkőzés végére született meg első fiúgyermekünk, Szabolcs. A nagy izgalomra, hogy a feleségem kórházba került, kétszeresen bizonyítani akartam.

– A legszebb, legfontosabb góljai melyek voltak?
– Első NB I.-es gólomat 1965. október 31-én, Csepelen szereztem, és ez ráadásul két pontot jelentett a csapatomnak. Az újabb emlékezetes dátum 1968. március 3-án volt a Ferencváros ellen a Népstadionban, 15 ezer néző előtt a Szőke – Baranyai, Ferencz, Vertig – Toldi, Kmetty – Zöldi, Szalay, Básti, Répás B., Jeck alkotta együttessel 2–2-es eredményt értünk el. Nálunk mindkét gólt én szereztem, míg az ellenfélnél Rákosi és Albert volt eredményes.

– Hogyan emlékszik vissza csapattársaira?
– Nagyon sok játékossal küzdöttünk a minél jobb eredményekért. Úgy érzem, hogy nem volt olyan játékos, akivel rossz viszonyban lettem volna. A játékomat Gecse Ferenc segítette a legtöbbet, amíg én kalandoztam, addig ő figyelt az én feladatomra is. Két biztos pont volt előttem, Kriskó Lajost külsővel, hosszan mindig lehetett szöktetni, a másik oldalon meg mindig feltűnt egy szőke fej, Básti István. Mellettem pedig Répás Béla volt, akivel tartottuk a frontot. De a többiekkel is próbáltunk a legjobbra törekedni. Volt, amikor sikerült, de kudarcokban is volt részünk. Az aktív pályafutásom befejezése után még több évig szerepeltem az öregfiúk csapatban. Ma is rendszeresen találkozunk, és nosztalgiázunk egykori csapattársaimmal.

– A visszavonulása után szakedzői képesítést szerzett, majd több csapat kispadján is ült.
– Az SBTC-nél közel egy évtizedig edzősködtem, majd Szarvas, Hatvan után Nógrád megyei csapatokhoz kerültem. Nagyon figyeltem az edzők munkáját, és rengeteg jegyzettel rendelkeztem. Sok példakép keze alatt dolgoztam: Grosics Gyula, Szűcs György, Mészáros József, Marosvári Béla, Moór Ede, Kovács Imre és dr. Lakat Károly. Úgy érzem, mindenkitől sokat lehetett tanulni.

– Mivel foglalkozott az edzősködés után?
– Nem fordultam el a fiataloktól, testnevelő tanárként próbáltam megszerettetni a mozgás örömét. Baglyasalján kezdtem, és öt évig dolgoztam az iskolában. Újabb öt évet a Gagarinban tanítottam. Innen kerültem a városi sportcsarnokba, ahol különböző beosztásokat töltöttem be. Majd ismét öt év következett a Kodály Zoltán Általános Iskolában, innen mentem nyugdíjba.

– Milyen a kapcsolata ma az egykori szeretett klubjával?
– Az egyesület tagja vagyok, figyelemmel kísérem a csapat szereplését, egy-egy mérkőzésre kijárok még, de lelkiekben nehezen viselem a gyengébb szereplést. Bízom benne, hogy kialakul egy olyan csapategység, amellyel jobb eredmény érhető el.

– Szólna a családjáról?
– Kiegyensúlyozott családi életet élek. A feleségem, Éva mindenben a segítségemben volt, játékoskoromban, edzőként és most is. Két fiam, Szabolcs és Balázs is az SBTC igazolt labdarúgói voltak, jelenleg hobbi szinten sportolnak. Négy lányunokám van, Zsófia, Csilla, Tamara és Natasa, akik szintén szeretnek sportolni.

– Manapság mivel foglalkozik?
– Rendszeres kapcsolatom van a Magyar Olimpiai Bajnokok Klubjával. 2018-ban ismét lehetőségem volt Mexikóba, az olimpia színhelyére kijutni, és feleleveníteni a régi sikereket. Ma a nyugdíjasok békés, nyugodt életét élem. Szeretek horgászni és számítógépen játszani.

– Mit szeretne még elérni az életben?
– Ebben a korban nagyon nagy célokat már nem tervezek. Jó egészségben, békében, boldogságban szeretném eltölteni a hátralevő éveket. Szeretnék unokáim esküvőjén a feleségemmel táncolni.

NÉVJEGY
 

Szalay Miklós
Született: Salgótarján, 1946. december 6.
Sportág: labdarúgás.
Poszt: középpályás.
Klubok: 1964: SKSE. 1965–1972: Salgótarjáni BTC (NB I.: 180 mérkőzés, 28 gól). Válogatott: 1972. 01. 12: Spanyolország–Magyarország 1–0 (0–0).
Edzőként: 1974–1980: Salgótarjáni BTC, STC, pályaedző. 1980/1981: Salgótarjáni TC. 1981/1982: Szarvas. 1982–1984: Hatvani Kinizsi. 1984–1986: Cered. 1986–1988: Nógrád Volán-Baglyasalja. 1988–1990: Salgótarjáni Síküveggyár. 1991/1992: SVT SC. 1992/1993: SBTC-Salgglas.
Sikerei, díjai: olimpia, 1968, Mexikóváros: aranyérmes. NB I., 1971–1972: 3. hely. Magyar Kupa-döntő, 1967: Győri Vasas ETO–SBTC 1–0 (1–0) – ezüstérem. 1968: Sportérdemérem bronz fokozata. 2021: Magyar Érdemrend Lovagkeresztje.