Szegény gyerekből lett bajnok és példakép a tarjáni bunyós

Az év ökölvívójának választották 1981-ben, a világranglistán pedig második volt. Az 1985-ös budapesti Európa-bajnokságon bronzérmet szerzett, majd egy évvel később az amerikai vb-n ötödik lett. Két évtizedes pályafutása során egyszer sem ütötték ki. A megyéből ő próbálta ki először a profi bokszot, itt Ausztria bajnoka is volt. Példaképként tekintenek rá tanítványai, akik a válogatottságot ostromolják, és sorra szállítják a kiváló eredményeket a nógrádi megyeszékhelynek.

– A cigánydombon nőttem fel, 1975-ig ott gyerekeskedtem, ahol most a főiskola épülete áll – kezdte beszélgetésünket. – A tanulás nem nagyon ment, elég csóró családban éltünk. Apám az üveggyárban dolgozott, van két öcsém is. Emlékszek, havonta egyszer ehettünk süteményt, amikor apám 12-én fizetést kapott.

– Mikor került életébe a boksz?

– Úgy 10-11 éves lehettem, amikor az egyik rokonom, Botos János levitt egy bokszedzésre, ahová ő is járt. Én Pintér Jánosnál kezdtem bunyózni, az edzések a piac melletti tornateremben voltak. Az edzőnk sokszor elzavart, mert nem tudtunk tagdíjat fizetni, hisz szegények voltunk. De én nem adtam fel, csak visszamentem többször is, és a végén beengedett.

– Mi fogta meg az ökölvívásban?

– A családban sokan bokszoltak, így a véremben lehet. Amikor a nagybátyámat, Botos Andrást először láttuk a tévében, ahogy 1971-ben Madridban Eb-második lett, majd egy évvel később az olimpián nyert bronzot, sírtunk az örömtől. Nagyon büszkék voltunk rá, és gyerekfejjel nagy hatással volt rám, hogy ilyen nagy versenyekre eljutott.

– De nem jöttek hamar az eredmények.

– Az első meccsemet 1975-ben, Ózdon vívtam, ahol kikaptam, sírtam is nagyon. Utána még sorozatban négyszer veszítettem, de akkor sem adtam fel. És utána beindultam, jöttek a sikerek, az érmek, a kupát, a serlegek. Ez nekem óriási öröm volt, mindig büszkén vittem őket haza. Aztán nyertem a korcsoportos bajnokságokat, és többször választottak a torna legjobbjának is.

– Így nem kellett sokáig várni a címeres mezre sem.

– 1976-ban kerültem be az ifjúsági válogatottba, először a Normafán voltam edzőtáborozni. Itt találkoztam először Papp Lászlóval, hatalmas motivációt adott, hogy lekezelhettem és beszélgethettem vele. Innen mentünk le Békésre, ott szerepeltem először a válogatottban, a nyugat-németek ellen meccseltünk, és nyertem is.

– Az 1980-as olimpia is képbe került.

– Tagja voltam az olimpiai keretnek, de a bajnokságon csak harmadik lettem, így az olimpiára nem jutottam ki, Papp Laci szerint még nem voltam elég erős.

– Egy év múlva már más volt a helyzet…

– Aztán 1981 életem leggyönyörűbb éve volt, magáért beszél, hogy a világranglista második helyén voltam. Végigvertem a kubaiakat, amerikaiakat, nyugat-németeket. A Honvéd Kupát is megnyertem, így mehettem Amerikába, egy csapattalálkozóra. Abban az évben volt a tamperei Európa-bajnokság, és nagyon bántott, hogy oda nem vittek ki. Pedig abban az évben az év ökölvívójának is megválasztottak. Akit helyettem vittek ki, egy lengyeltől kapott ki, akit én nem sokkal később leiskoláztam. Biztos érmes lehettem volna.

– Aztán 1982-ben jött egy eltiltás.

– Volt egy baklövésem, beleszerettem egy nőbe. Ahogy mondani szokták, fiatalság, bolondság. Hibáztam, többször is kiszöktem az edzőtáborból, a súlyomat se hoztam, és így kaptam egy év eltiltást. Minden kedvezményt megvontak tőlem, Nagybátonyba jártam dolgozni, a gépüzembe. Ez a büntetés eléggé megviselt. Így az 1982-es vb-re sem vittek ki, pedig éremért harcolhattam volna.

– És akár az 1984-es olimpián is…

– Los Angelesben lett volna a nagy kitörésem, de sajnos a szocialista országok bojkottja miatt nem mehettünk. Pedig biztos utazó voltam. Eléggé megviselt, amikor kiderült.

– Némi kárpótlást jelenthetett egy évvel később a budapesti Európa-bajnokság.

– Először 5:0-s pontozással megvertem egy nagyon kemény, rutinos ír bokszolót. Majd egy olaszt győztem le, aki később jó eredményeket ért el a profik között. Az elődöntő előtt megzavart egy kis közjáték. Az előttem bokszoló magyar srácot vesztesnek hozták ki, amitől a közönség megőrült, elszabadult a pokol. Ez kizökkentett a koncentrációból, és a jugoszláv ellenfelem ezt kihasználta. A harmadik menetben kezdtem el bokszolni, amikor már megnyugodtam, de akkor már késő volt. Így bronzérmet szereztem, aminek örültem.

– Utána jött az 1986-os világbajnokság, ahol 54 kilóban indult.

– Nagyon jó kondiban volt és jól ment a bunyó akkoriban. Ebben közrejátszott, hogy előtte közel három hetet kint edzőtáboroztunk, Colorado-ban, magaslaton. Az első napokban nagyon nehéz volt, de amikor lejöttünk a Reno-ba, nagyon jól éreztem magam. Simán vertem egy japánt, aztán egy NDK-s következett. Elkövettem egy baklövést, mert nem hallottam a vezényszót, stop után ütöttem, amiért megintettek, és így kaptam ki 3:2-re.

– Még egy Eb belefért a pályafutásába…

– Igen, 1987-ben, Torinóban is kötelek közé léptem. Egy franciát vertem, aztán azzal az NDK-sal kerültem össze, akivel a vb-n, és újra kikaptam. Így helyezetlenül zártam.

– Aztán kipróbálta magát a profik között is.

– Még 1988-ban is benne voltam az olimpiai keretnek, de ötkarikás játékokra akkor sem jutottam ki, és egy évvel később kimentem Ausztriába, Bécsújhelyre profisokdni. Nagyon jól éreztem magam, csak az volt a baj, hogy 1993-ig kevés meccsem volt, összesen kilenc. A négy gőzelem mellett egy döntetlenem és négy vereségem volt, de Ausztria bajnoka címmel is büszkélkedhettem.

– Miért döntött úgy 1993-ban, hogy ennyi elég volt?

– Egyszerűen elfáradtam. A sok készülés, a napi két tréning, agyilag és fizikálisan is megviselt. Utána jól éreztem magam, szabad voltam, nem kellett edzenem, fogyasztanom. Sok volt az a húsz év, végig ott kellett lenni a toppon.

– Igaz az, hogy a húsz év alatt egyszer sem ütötték ki?

– Nagyon büszke vagyok arra, hogy csak 4-5 alkalommal voltam padlón, de akkor sem időztem lent sokat. Ilyen „villanyoltások” előfordultak, de sosem ütöttek ki.

– Nem bánta meg, hogy sosem hagyta el az SBTC-t?

– A katonaság után a Honvéd is marasztalt, de inkább hazajöttem. Utána is hívtak, vidékre is, de azt mondtam, hogy én inkább itthon maradok. Nem bántam meg, itthon jól éreztem magam, a család, az ismerősök is itt voltak.

– Csóró gyerekként bejárta a világot. Ezt hogy élte meg?

– Sokszor megfordult a fejemben, hogy én luxusban utaztam, miközben a szüleim és az öcséim itthon szegényeskedtek. Nagy volt az ellentét a két világ között, de én nagyon élveztem, hogy 21 évesen például vörös szőnyeggel fogadtak Amerikában.

– Mi volt az erőssége, gyengesége?

– Azt mondták rólam, hogy jó volt a lábmunkám, és a balegyeneseimmel gyorsan meg tudtam előzni az ellenfeleimet. Második szándékú bokszoló voltam, jók voltak a kontráim. Nagy hátrányom olt, hogy nem volt ütőerőm, vékony srác voltam. Fizikálisan nem voltam erős, ha megütöttem valakit, csak légycsípésnek érezte.

– Meséljen az edzőiről!

– A városban legendás Pintér Jani bácsinál kezdtem, ő nagyon össze tudta tartani a csapatot. Szigorú volt és magabiztos. Utána Szerémi Andor vett át, ő pedagógiailag, szakmailag és emberileg is nagyszerű volt. A nagybátyám is sokáig edzett, a Honvédnál pedig Badari Tibor volt az edzőm. A válogatottnál Vona József, Csötönyi Sándor, Papp László, Kajdi János és Kellner Ferenc foglakozott velem.

– Papp Lászlóra hogy emlékszik vissza?

– A Mester úgy volt velem, hogy szeretett is, meg nem is. Mert látta rajtam, hogy nem voltam szorgalmas, és nem szerette a lógást. De ugyanakkor buzdítani is tudott. A legnagyobb élményem 1984-hez kapcsolódik, amikor az olimpiára készültünk. Kihívott engem négy menetre. Az első két menetben, amíg nem fáradt el, megmutatta, hogy azért nem véletlenül nyert annyi olimpiát. Amikor kezdett fáradni, átvettem az irányítást, és végül nyertem. Óriási élmény volt.

– Botos Andrásra csak azért nézett fel, mert a rokona volt?

– Nem. Meg sem lehet számolni, hogy edzésen hányszor bokszoltunk egymás ellen. Nem is bunyózott, csak játszott velünk. Amit ő csinált, azt kevés embert tudta. Olyan gyors volt, hogy nem lehetett eltalálni. A robbanékonysága legendás volt, nem lehetett utánozni.

– Volt más példaképe is?

– Az olimpiai bajnok Sugar Ray Leonardra mindig is felnéztem, nagyon egyedi ökölvívást művelt. Életem egyik legnagyobb élménye volt, amikor 1985-ben találkozhattam vele, és egy közös fotót is készíthettünk.

– Bántja még, hogy három olimpiára sem jutott ki?

– Ennyi év alatt az ember már túlteszi magát ezen. De akkor nagyon megviseltek, főleg az 1984-es bojkott. Annyira készültünk, hogy még angol tanár is járt hozzánk a táborba. Nagyon beleéltük magunkat, ezért padlóra kerültünk, amikor kiderült, hogy nem mehetünk. De nem csak én, mind a hat-hét bokszoló, aki mehetett volna. Sokáig téma is volt köztünk, nagyon fájt. Az olimpia csak egy olimpia, ez minden sportoló álma.

– Hogy jött az edzősködés?

– A karatézó Szűcs Sándor egyszer megállított az utcán, hogy segítsek neki használni a kezét. A lábával jól bánt, de a karmunkáját javítani szerette volna. A Kohász Művelődési Házhoz jártunk edzeni, és arra figyeltünk fel, hogy egyre többen csatlakoztak hozzánk. Egy rendőr, Fábián Csaba is járt edzésre, ő vetette fel, hogy alapítsunk egy szakosztályt. Így jött létre 1998-ban a La Fortuna SE boksz osztálya, ami később Salgó Sport Klub néven működött tovább. Egy idő után nem tudtak tovább foglalkozni velünk, így Bangó Nándor karolt fel minket, és 2002-ben megalapítottuk a Salgó Boksz Teamet. Jól működtünk, de nem tudtunk előrelépni. Egészen addig, amíg a nagybátyám 2009-ben haza nem költözött Nyíregyházáról, és meg nem alapítottuk a jelenlegi klubunkat, a Salgó Boksz SE-t.

– Mi kell ahhoz, hogy valakiből jó bokszoló legyen?

– A két legfontosabb dolog a szorgalom és a tehetség. Hatalmas kitartásra is szükség van.

– Kiemelné pár tanítványát?

– A kezdetektől nagyon ügyes srácokkal dolgozhattam együtt. Hranek Róbert, Oláh Gyula és Csikós József hozta az első jelentősebb eredményeket. Később Szőrös Márk és Oláh Gergő szállította a győzelmeket, jelenleg pedig Oláh Géza a legeredményesebb, aki korosztályos Eb-n lett bronzérmes, emellett pedig magyar bajnok.

– Mely díjaira a legbüszkébb?

– Nagyon meglepett, amikor 2012-ben Nógrád Megyei Prima-díjat kaptam, hatalmas megtiszteltetésnek éreztem. Salgótarján Sportjáért díjban is részesültem, pár éve pedig én kaptam meg a megyeszékhely Nemzetiségért és kisebbségért-díját. De a tanítványaimra is büszke vagyok, akiket az év legeredményesebb sportolóivá választottak, legutóbb Oláh Gézát, most februárban.

– Kinek köszönheti, hogy idáig eljutott?

– A szüleimnek rengeteget köszönhetek. A tanítványaimnál is látom, hogy mennyit számít, ha az otthoni körülmények és a családi háttér normális. Én is nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy így neveltek és mindig mellettem álltak. Nélkülük nem érhettem volna el ezeket az eredményeket.

– A gyermekei is próbálkoztak a boksszal?

– Igen, mindkét fiam – a pár éve elhunyt Tibor, illetve Gábor – kipróbálta a bunyót, és az unokám, Bence is kacérkodott a sportággal.

– Mit jelent önnek az ökölvívás?

– Hú, mindent. Ettől lettem ember. Ezt szavakba nem lehet önteni. Ha megkérdezik tőlem, hogy milyen embernek tartom magam, csak azt mondom, hogy szerencsésnek. Az ökölvívásnak köszönhetek mindent, azt, hogy ilyen ember lettem, amilyen most, 60 évesen vagyok. Nagyon sok mindenre megtanított. Élni, viselkedni...