Rajong a sportért és az ötkarikás játékokért a gyarmati publicista

– Mozgássérültként született, de ez mégsem akadályozta meg abban, hogy sportolóvá, később sportvezetővé, olimpiakutatóvá váljon. Honnan ered a rajongása?

– Ez egyrészt a szüleimre vezethető vissza, tőlük rengeteget kaptam, hiszen mindketten sportszerető emberek voltak, és ezt belém is átültették. Másrészt nagyon mélyen megérintett az a felismerés, amikor hat-nyolc évesen, a terápiás kezelések során a Pető Intézet elődjében, a Villányi úton azzal szembesültem, hogy az én jobb oldali mozgatóideg-rendszeri sérülésem eltörpül azzal szemben, amilyen fogyatékosságokat a sorstársaim esetében tapasztaltam. Ez az élmény óriási lökést adott a sportpályafutásom alakulásában, és roppant büszke vagyok, hogy megyei szinten fociztam, míg kézilabdázóként három NB I.-es ifjúsági mérkőzésen léphettem pályára.

– Milyen szerepet tölt be az újságírás az életében?

– Lassan három évtizede az életem szerves része ez a munka. Természetesen a sporttudósításokkal kezdtem, aztán ahogy telt-múlt az idő, birkóztam meg a komolyabb feladatokkal, közéleti riportokkal, interjúkkal, jegyzetekkel, a szakma fontosabb műfajaival. Dolgoztam több lapnál, megyei, nyugat-nógrádi és csak balassagyarmati terjesztésű kiadványoknál, sőt, egy ideig szerkesztőként és főszerkesztőként is tevékenykedtem. Nagyon szeretem a munkámat, és amíg erőm és egészségem bírja, művelni is akarom.

– Mit jelentenek az Ön számára ezek a kitüntetések?

– Különös volt számomra az elmúlt év, mert négy hónapon belül elvesztettem édesanyámat és édesapámat is, ami nagyon megviselt, ezért a 2019-es esztendő második felében hatalmas vigaszt nyújtottak, és egyben a jövő felé történő lendületet is adnak ezek a díjak. Az olimpiatörténeti munkásságomban elsősorban a 2000-es évek versenyeredményeinek, a szellemi diákolimpiai felkészítői munkámnak és a különböző szakmai tanulmányaimnak elismerése mindez, a Balassagyarmat Sportjáért kitüntetésért pedig nyugodtan kijelenthetem, húsz évet dolgoztam aktívan a város sportéletében. Kézilabdaedzőként 1994-ben sikerült újra feléleszteni a női „vonalat” a városban, és 2009-ben az 5-6. osztályos általános iskolásokkal eljutottunk az országos diákolimpiai döntőbe, ahol a Debrecen, a Győr és a Békéscsaba utánpótlásával játszhattunk, 2012-ben pedig a felnőttcsapattal jutottunk fel az NB II.-be.

– Kik voltak nagy hatással a sport iránti tevékenységére?

– A szüleimen kívül ki kell emelnem két néhai barátomat, Révész Lászlót és Komoróczy Csabát. Középiskolás voltam, mikor Laci észrevette bennem azt az elhivatottságot, ami a sport iránt kialakult bennem, és beszervezett a Mozdulj Gyarmatot és a Palóc Triatlont szervező csapatba, ugyanebben az időszakban az Ipoly Gyalogló Gálákon is versenybíráskodtam, Fábri Gábor felkérésére. Komoróczy Csaba a sport – és olimpiatörténeti kutatásaim során bátorított. Lombos Istvánnak és Kovács Józsefnek pedig a kézilabda és atlétika szerepvállalásaim támogatásáért tartozom nagy-nagy köszönettel.

– Bár komolyan érdekli az olimpia, még sosem szurkolt a helyszínről. Esetleg idén ott lesz Tokióban?

– Furcsa, de nem vágyom személyesen az olimpiára. Az a típus vagyok, akit minden érdekel, ami az öt karika vonzása, asztalitenisztől a vízilabdáig. Ráadásul olyan témával foglalkozom mostanság, amit egész Európában csak kevesen művelnek: szinte minden percet, minden mozzanatot rögzítek, amit időrendbe illesztek, és 1996 óta legalább 60-70 órányi videó-felvétellel rendelkezem a nyári-téli olimpiákról, aminek digitalizálását már megkezdtem. Nekem a helyszíni tartózkodás (bár 2000-ben, Sydney-be kis híján kijutottam), mivel nem vagyok bősz szurkoló, nem okozna olyan életre szóló élményt, mint egy szimpla drukkernek, aki csak a nemzeti színekért rajong. Számomra az olimpia komplex fogalom a maga világteljességében, és ez a szemlélet a televízió- és az internetkövetés során érvényesülhet leginkább. Ezt fogom tenni július 24-től is.