Ma is népszerű a tarjáni Báró, az olimpiai bajnok Básti István

A népszerű „Báró” parádés alakításainak, pompás góljainak se szeri, se száma. Szepesi György, a legendás rádióriporter a „nagy Inter” játékmesteréhez hasonlítva, a „magyar Corsónak” nevezte Bástit, a hazai mezőny egyik legtechnikásabb labdaművészét.

– Nekem a grund jelenti a foci bölcsőjét, bár én jobbára a salgótarjáni Gedőc-tetőre jártam – eleveníti fel a múltat Básti István. – Az acélgyári iskola focicsapatában játszottam, itt figyeltek fel rám a Stécé vezetői, és 1958-ban hívtak az ifjúsági csapatba. Innen lettem utánpótlás-válogatott is hat-hét alkalommal, majd szép lassan beépültem a felnőttek közé.

A tehetséges játékost az NB I./B-ben, 1963. augusztus 25-én, a Ganz-Mávag ellen szerepeltette először Bodola Gyula edző. A Cserháti – Salgó, Ferencz, Oláh D. – Szojka, Fodor – Kriskó, Toldi, Krajcsi, Básti, Rozgondi összeállítású Stécé 1:1-es eredményt ért el. A szőke fiatalember az első gólját az idény utolsó játéknapján, 1963. november 24-én szerezte, amikor a fiúk itthon 6:0-ra győzték le az Ózdi Kohász csapatát.

A tarjániak üdvöskéjét az első szárnypróbálgatások után a következő idényben Grosics Gyula építette be a csapatba, felismerte Básti tehetséget, aki néhány év alatt klasszisjátékossá nőtte ki magát. A Stécé a „Fekete Párduc” vezérletével visszakerült az élvonalba.

A fekete-fehérek az első találkozón, 1965. március 14-én a Vasast fogadták, a balszélsőt játszó Básti akkor kóstolt bele először az NB I. légkörébe. A Cserháti – Sándor Z., Ferencz, Oláh D. – Szalay, Toldi – Kökény, Kocsis, Müller, Horváth Z., Básti alkotta gárda 12 ezer néző előtt 1:1-re végzett a piros-kékekkel. A remek karmester pályakezdését egyébként végigkísérik az 1:1-es hazai döntetlenek. Ugyanis az első NB I.-es gólját 1965. augusztus 2-án szerezte, s a Stécé akkor is 1:1-et játszott itthon a Szegedi EAC együttesével.

– Nem volt egyszerű akkoriban bekerülni a Stécébe – hangsúlyozta. – Emlékszem, „döcögős” évei voltak ezek a fekete-fehér színű gárdának, sokat álltunk a tabella hátsó felében.

Marosvári Béla 1968-ban lett a Stécé edzője, ekkor állt össze a kitűnő Szalay–Répás–Básti középpályás sor. A Népsport osztályzatai alapján Básti István az év B-csapatában kapott helyet. A bajnokság őszi szezonja a mexikói olimpia idején szünetelt. A játékokon ott volt Básti István és klubtársa, Szalay Miklós is, és aranyéremmel térhettek haza. A magyar válogatott szövetségi kapitánya Lakat Károly volt.

– Örültünk, hogy vidéki fiatalként ott lehetünk Mexikóban – folytatta Básti. – Szerencsénk volt annyiban, hogy aki az A-válogatottban játszott, nem léphetett pályára az olimpiai csapatban, így a „második vonalból” válogattak. – A tornán négy alkalommal – Salvador, Ghána, Izrael, Guatemala ellen – jutottam szóhoz, óriási élmény volt a világ legnagyobb sporteseményén játszani. Négy évvel később, a müncheni olimpián is kinn voltam, igaz, ott nem léptem pályára, egyszer ültem a kispadon.

Básti István és Szalay Miklós tagjai voltak a Magyar Olim­piai Bizottság húszfős sportdelegációjának, amely a hajdani sikerkovácsokat képviselte a latin-amerikai Mexikóvárosban. 2018. október 10-e és 20-a között részt vett a XIX. Nyári Olimpiai Játékok ötvenedik évfordulója alkalmából rendezett megemlékezéseken.

– Teljesen más volt ez az út, mint 1968-ban, hiszen akkor nem volt módunk szétnézni – emelte ki az olimpia bajnok. – Ezúttal profi idegenvezetőkkel tekinthettük meg a hatalmas főváros legfontosabb nevezetességeit. Az Olimpiai Stadionban – az 1968-as nyitó- és zárórendezvények színhelyén – tartott központi ünnepségen élő képben láthattuk a játékokat szimbolizáló öt karikát, újra meggyújtották a lángot. Megtekintettük az azték Nap- és Hold-piramisokat és a Halottak Útját, a Chichén Itzá romvárosát, az ősi maja és tolték kultúra legismertebb emlékét. A Karib-tenger parti Cancúnban egzotikus növény- és állatvilág vette körül a szállodánkat. Csodálatos élményekkel tértünk haza, amit soha nem felejtünk el.

No, de térjünk vissza a Stécé­hez, amely az 1971/72-es bajnoki évadban, Moór Ede edző irányításával, története legjobb eredményét érte el az élvonalban kivívott bronzéremmel. Ezzel a sikerrel a nemzetközi porondra is kiléptek: az UEFA-kupában, az AEK Athén ellen idegenben 3–1-re kikaptak, majd itthon 1–1 lett az eredmény, utóbbi mérkőzésen a tarjániak gólját Básti lőtte büntetőből.

– A legcsodálatosabb bajnoki évünk volt, amelyről a bronzérem megszerzése is tanúskodik – emelte ki az egykori kiválóság. – Az együttes már több éve együtt játszott: még Marosvári Béla edzősége idején kezdett kialakulni, majd Moór Ede jó szemmel, taktikai érzékkel még csiszolt rajtunk, hatékonyabbá tette a csapat játékát, amely gólokban is megmutatkozott. Tudtuk, hogy kitől mire lehet számítani, szinte már gondolatban is tudtunk kommunikálni. Külön kiemelném a Honvéd elleni 3–1-es hazai sikerünket, amelyet a Magyar – Kmetty – Gecse, Horváth, Varga, Vertig – Szalay (Sáfrány), Répás B., Básti – Kovács I., Jeck összeállításban értünk el 15 ezer néző előtt. Ezután már akkora előnyünk volt, hogy ha a hátralévő két meccsen egy pontot szerzünk, miénk az ezüstérem. Aztán kétszer kikaptunk idegenben, míg a Honvéd nyert, és mi rosszabb gólkülönbséggel harmadikok lettünk. Persze, azért csalódott nem vagyok. Az UEFA-kupában ha kicsit nagyobb rutinnal rendelkezünk, akkor továbbjutunk, és a Liverpool lett volna az ellenfelünk.

A karmester 1979. no­vember 3-án, hazai pályán, a Debreceni MVSC ellen játszotta utolsó bajnoki mérkőzését az élvonalban. Az összecsapás 0–0-al zárult.

– Nem volt a legszebb a búcsúm – emelte fel a hangját. – Edzőm közölte velem, hogy 35 évesen már csak a hazai meccseken férek bele a taktikába. Én vártam a kispadon türelmesen, míg végre becserélt a hatodik hazai találkozón. Aztán két napra rá, az értékelésen nekem támadt, hogy majdnem miattam vesztettük el a mérkőzést. Akkor én azt mondtam: elég volt.

Az SBTC 1980. március 26-án a svéd Jönköping Sodra együttesét fogadta és erre a barátságos találkozóra még egyszer összeállt a legendás Szalay–Répás–Básti középpályás sor. Básti később Pásztóra igazolt, amellyel feljutottak az NB III.-ba, igaz, ott már nem játszott, majd Taron fejezte be az aktív focit. Pályafutása során mindkét térdét porcra műtötték. A legemlékezetesebb mérkőzéseiből az eddigiek mellett még egyet ragadott ki.

– Sok felejthetetlen meccsen vettem részt, számomra egyik legnagyobb összecsapás 1973. november 17-én, a Népstadionban volt, ahol a Ferencváros ellen 2–2-es döntetlent értünk el. Az egyik gólt én szereztem, a másikat Kajdy Tibor.

Egykori játékostársaival ma is jó a kapcsolata. A Stécé öregfiúkcsapatában rendszeresen szerepelt. Nem lett edző, de 1988-tól ’90-ig a Stécé technikai vezetője volt. A polgári életben 1980-tól ’95-ig, a salgótarjáni 25-ös számú laboratóriumban dolgozott fogtechnikusként, majd a Létesítmény és Sport Kht. létesítményvezető-helyettese volt 2004-ig, a nyugdíjazásáig. A sportember 2006 őszétől az alapszabály módosításáig, vagyis 2017. október 14-ig a MOB Nógrád megyei delegált tagja volt.

– Bár nem szerepeltem a nemzeti válogatottban, kereknek érzem azt, amit a labdarúgásban elértem, így utólag, tapasztaltabban lehet, hogy másként cselekedtem volna egy-két esetben – hangzik az összegzés a hetvenötödik születésnapon. – Ma jó feleleveníteni a régi sikereket, nosztalgiázni a hajdani szép időkről. Egy város színeiért küzdeni óriási energiát adott mindannyiunknak, a fekete-fehér mezhez való hűség értéknek számított. A szurkolók a csapatunkat nemcsak győzni látták, hanem veszíteni is, de lélektelenül játszani soha. Jelenleg megyei I. osztályban van a Stécé, de a város, a közönség nem ezt érdemli. Bízom benne, hogy néhány éven belül újra legalább másodosztályú csapata lesz Salgótarjánnak. Ami a családot illeti, feleségemmel, Máriával 52 éve élünk boldog házasságban. Magyar-történelem szakos tanárként, generációkat oktatott és nevelt a Madách Imre és a Bolyai János Gimnáziumban. Mellette a Nógrád Megyei Pedagógiai Intézetben szaktanácsadói feladatokat is ellátott. Munkáját számos díjjal ismerték el, megyei és városi szinten is. Büszke vagyok rá. Fiunk, Attila önálló vállalkozó, könyvelő és adó-szaktanácsadó, Ágnes feleségével együtt dolgoznak. Fiú unokáink iskoláznak. Attila (21), a Budapesti Gazdasági Egyetemen, míg Mátyás (17) a Madách gimnáziumban tanul. Legfőbb hobbim a horgászat, de szeretek kertészkedni is. Balatonudvardiban van egy kis nyaralónk. A legnagyobb örömöm, ha együtt van az egész család.

Háromszázhuszonhét mérkőzést játszott az élvonalban

Básti István 1944. szeptember 19-én született Salgótarjánban.

Posztja: balszélső, bal oldali középpályás.

Labdarúgó-pályafutása: A hatvanas-hetvenes évek egyik legnagyobbra tartott labdarúgója, akit az SBTC 1958-ban igazolt le. A felnőttcsapatban 1963. augusztus 25. és 1979. november 3. között 348 bajnoki mérkőzésen szerepelt és 60 gólt szerzett (az NB I.-ben: 327/56, az NB II.-ben: 21/4). A Stécében kétszer a vidék legjobbja volt (1970/71-ben hetedik, 1971/72-ben harmadik), szerepelt az UEFA-kupában. A Magyar Népköztársasági Kupában második helyezett csapat tagja (1967: Győri Vasas ETO–SBTC 1–0). Tagja volt a magyar utánpótlás- és B-válogatottnak (1-szer szerepelt). Az 1968-as mexikói olimpiáról aranyéremmel térhetett haza. Négy alkalommal játszott. C-csoport: Magyarország–Salvador 4–0 (a 70. percben lépett pályára), Magyarország–Ghána 2–2 (a 69. percben lépett a pályára), Magyarország–Izrael 2–0 (végig játszott). Negyeddöntő: Magyarország–Guatemala 1–0 (a 72. percben Szalay jött be helyette). Négy évvel később tagja volt a müncheni olimpiára utazó csapatnak. Pásztó (1982 tavasz), Tar (1982 ősz).