Időnként álmában még most is edzést tart a sokoldalú tarjáni tréner

– Hogyan került az életébe a sport?

– Az 1960-as években még más volt az emberek hozzáállása a sporthoz, és a sport is másként állt az emberekhez. Azt hiszem, szerencsés időszakban voltam gyermek, hiszen akkoriban sok-sok példaképre nézhettünk fel a sport és a család területén. Természetes volt, hogy reggeltől estig kergettük a labdát, hogy számháborúztunk, hogy a homokos hegyoldalon magasat ugrottunk, jártuk az erdőt-mezőt. Csicsókát, erdei és kerti gyümölcsöket ettünk… Természetes közege volt ez a sport utánpótlásának.

- Mint ahogy az is természetes volt, hogy több mindent kipróbálhattak, és ki is próbáltak.

- Sakkoztunk, ping-pongoztunk, atletizáltunk, de leginkább fociztunk. Jó kis csapatunk volt már gyerekkorban, és sokáig együtt maradtunk, együtt játszottunk. Aztán egészen fiatalon kezdett érdekelni egy kicsit másabb sport, a lövészet. Először persze csúzlival, a saját magunk által készített íjjal, nyílvesszővel, majd később a szüleimtől kapott légpuskával. Ekkor derült ki, hogy az idősebbektől is biztosabb a kezem. Közülük néhányan már bejártak a kisvasúttal a Zagyvarakodói lőtérre. 13 éves lehettem, amikor engem is elvittek edzésre a Salgótarján Városi Lövészklubba. Én voltam az akkori idők legfiatalabb kezdő lövésze, hiszen mindjárt az elején felfigyeltek arra, hogy lehet belőlem valami. Ott maradtam, és negyven évig szinte minden nap a lőtérre vezetett az utam. Először mint versenyző, később már versenyző-edzőként, majd edzőként. Természetesen egy ideig a többi sportággal sem hagytam fel, egészen addig, amíg a sorozatos edzések ezt megengedték.

– Milyen eredményeket ért el?

– Nem voltam igazán az élmezőnyben, de nem is volt akkoriban könnyű odakerülni, amikor egy országos bajnokságon tíz olimpiai és világbajnokkal kellett megküzdeni. Hammerl László, Varga Károly, Nagy Sándor, Nagy Béla, Abonyi György, hogy csak a legnagyobb neveket említsem. Ám egyszer így is megadatott, hogy a hetedik helyen végeztem az ob-n, a lövészklub színeiben. Nagyon büszkék voltunk erre az eredményre, hiszen ekkor a sok-sok vidékbajnoki cím mellett a nagy fővárosi versenyzők közé sikerült ékelődnöm. Fekvő testhelyzetben voltak elfogadható eredményeim. Életem legjobbját Katowicében lőttem, 597 köregységet, tehát a 60 lövésből 57-szer találtam tízest, és háromszor kilencest.

– Hogyan jött az edzősködés?

– Itt, Salgótarjánban én voltam az első, aki fizikai edzéseket is terveztem magamnak a lövész-edzéseken kívül. Ezt akkoriban még sokan butaságnak tartották. Ma már tény, hogy e nélkül nem megy. Aztán én lettem a lőtér legfiatalabb „bá”-ja. Hiszen a lövészetben nem edzőspori, mester, vagy ilyesmi, hanem a „bá” jelentette az edzőséget. 23 évesen már Lacobá lettem. Tanultam, edzettem, gyerekeket tanítottam a sportág alapjaira, csínjára-bínjára. Sok száz gyereket neveltem a sportra és természetesen az életre. Tajti Béla, Lukinich Andrea és Nagy Gyula voltak az első országos bajnokaim, s persze később sokan mások. Három évig az MHSZ válogatott edzője is voltam.

– Egyik legismertebb tanítványa nem hétköznapi módon „futott be”…

– Egyszer egy megsérült kis birkózó srácot javasolt edzője, hogy milyen szorgalmas, de a húzódása nem akar javulni. Próbáljuk ki a lövészetben. Ő volt Papanitz Zoltán, a későbbi világbajnok. Különös sztori, hogy miként lett pisztolyos. Szorgalmasan járt edzésre, ám légpuskával nem fért be a legfiatalabb csapatba, de jutalomból eljöhetett Nyíregyházára az akkor még működő csapatversenyre. Ám az élet fortélya, hogy ez egyik pisztolyos kis srác „rosszfát tett a tűzre”, és nem engedték el. Nem volt más lehetőség, hogy a büntető pontokat elkerüljük, a szállodai szoba falára ragasztott kis fekete pontra tanítottam meg Zolikát célozni, és a légpisztolyt kezelni. Vasárnap aztán lőállásba állt. 91 köregységet ért el az első 10 lövése során. Nem akartunk hinni a szemünknek későbbi edzőjével, Dormán Jóskával. Persze aztán elfáradt. Nem úgy később az edzéseken. Fantasztikus akarattal, lelkesedéssel készült, aminek meg is lett az eredménye.

– Így visszatekintve, milyen edző volt?

– Ezt nem tisztem eldönteni, erről az eredmények beszélnek. Elsősorban a sporteredmények. De azért nagyon büszke voltam, amikor a hatvanadik szülinapomra megleptek volt versenyzőim. Több mint ötvenen gyűltek össze a világ minden tájáról. A sporteredmények mellett, szinte mindenki diplomás, elismert ember a civil életben is. Erre éppoly büszke vagyok, mint a vb, Eb és a több száz országos bajnoki címre, helyezésre. Így utólag elmondhatom, hogy jó edzőnek lenni. A szakma mellett az emberség is elengedhetetlen, sosem kellett hatalmi eszközöket alkalmaznom pályám során, sokkal inkább partnereknek tekintettem a versenyzőket. Negyven év alatt összesen két edzésről késtem, persze önhibámon kívül, és bizony versenyzőim sem késtek, soha.

- Sosem hagyta el Salgótarjánt...

- Pedig fiatal lövészedzőként többször is hívtak egy nagy pesti egyesületbe. Aztán a következő évben a Salgótarjáni Lövészklub nyerte az országos bajnoki pontversenyt…

– Egy másik nagy szenvedély, a rádiózás a mai napig tart…

– Kicsi gyerekként, egy könyv hátulján találkoztam először a morze-jelekkel. Majd amikor az akkori MHSz-ben dolgoztam edzőként, ismét előkerült a gyermekkori ismeret. Levizsgáztam, s bár más sportágban dolgoztam, de a rádiózás párhuzamosan végigkísérte életemet. Ebben a sportágban tagja voltam a többszörös világbajnok magyar csapatnak, míg egyéniben Eb első, második és harmadik helyezésem is van. Még mindig sikerült ott maradnom a világ első tíz helyezettje között, de – szerencsére a fiatalabbak már jobbak nálam.

– Ahogy szóba került, a biatlonosok is sokat köszönhetnek önnek…

– Sportlövőként 1978-ban kerestek meg az SKSE sízői, hiszen a biatlon szakág akkor volt feljövőben. Kezdetben egy-egy edzésen segítettem nekik az alapok megismerésében, majd később odakerültem edzőként, sportvezetőként a sízőkhöz. 1982-től edzősködtem a Petőfi SE-ben, majd 1987-től a sí és a biatlon átkerült a Petőfi Diáksport SE-hez, melynek én lettem az elnöke, főállásban. Már abban az időben is szponzorok, támogatók, szülők kellettek az élvonalban maradáshoz. Magam sosem voltam síző, még amatőrnek is csak enyhe túlzással lehetne említeni ez irányú tudásomat. Ám, a fizikai felkészítés és lövésztechnikai téren, illetve a sportvezetésben rendelkeztem olyan ismeretekkel, hogy odahívtak. A sífutás részére természetesen megvoltak a megfelelő szakemberek, akikkel együtt volt csak lehetséges az eredményes munka.

– Innen kikre emlékszik vissza szívesen?

– Sok tehetséges fiatallal találkoztam, dolgoztam, ám a legmeghatározóbb előmenetelükben a szorgalom, a terhelhetőség és a sport iránti elkötelezettség volt. Minden versenyző egy külön egyéniség, így a tehetség csupán egy lehetőség a kiemelkedő eredmény eléréséhez. Géczi Tibor, Bereczki Brigitta és Bekecs Zsuzsa sosem jutottak volna olimpiára páratlan szorgalmuk, kitartásuk, hozzáállásuk nélkül. Ebből az is adódik, hogy én sem lehettem volna a Lillehammeri téli olimpián a csapat hivatalos edzője, ha nem lettek volna a magyar élvonalban a versenyzőink, s nem csak az említettek, hanem sokan mások is. Földrajzi adottságaink páratlanul rosszak a téli versenyzésre, mégis sok szép eredményt értek el, de ebben meghatározó volt a nyári roller és nyári biatlon. Ezekben a nyári számokban világbajnokok, Európa-bajnokok, helyezettek voltak mindannyian. Sőt Zakopánéban a nyári biatlon Eb-n Bekecs Zsuzsa, Horváth Ágnes, Földi Kornélia, Lengyel Ágota bajnok lett a lengyelek, az oroszok és a szlovákok – sokkal esélyesebbnek tartott – váltója előtt. Jó volt ilyenkor hallani a magyar himnuszt, ami kezdetben nehezen került elő, hiszen nem számítottak a rendezők a mi sikerünkre, és a zászlónk is ritka vendég volt a rúdon, ezért kerülhetett fel fejjel lefelé, de a lényegen ez sem változtatott.

– Aztán ennek is vége lett…

– Fiam betegsége miatt feladtam mindent. Negyven év edzősködés után máshol kellett helyt állnom. Nem könnyű erről beszélnem, de itt is sok-sok részsikert értem el, ennek köszönhető, hogy fiam jelenleg egy otthonban – állapotának megfelelő viszonyok között élhet. Egy kicsit több időm lett ismét, ekkor vállaltam el a Nord Sport KSE felkérését, és azóta segítem a munkát, mint tiszteletbeli elnök.

– Ismét kezdett beleszokni a sport légkörébe, amikor megint közbeszólt valami…

– Igen, 2011 nyarától heti rendszerességgel tartottunk megbeszélést – mint régen. Tervezgettünk. Felmértük a helyzetet, a lehetőségeket. Aztán augusztus 19-én közölték velem, hogy leukémiás lettem. Borzalmas betegség. Kevés embernek sikerül legyőznie a rákot. Nagy küzdelem, reménytelenség. Öt hónap alatt háromszor tanultam meg újra járni. Hatalmas mélységből sikerült visszakapaszkodnom, és ebben sokat segített a sportmúlt. Bár még enni sem igazán tudtam, de már napi háromszor egy órát edzettem. Az ágyban fekve. Kezdetben már az nagy eredmény volt, hogy fel tudtam emelni a kezem, lábam, majd a félliteres üdítőt. Először egyszer, majd tízszer, majd hússzor, aztán már a másfél literest, s a lábam is felemelkedett az ágyról. Először egyszer, majd tízszer, majd hússzor, aztán terhelve. Felálltam. Életem nagy versenye volt ez, de legyőztem a rákot, persze ehhez kellettek az orvosok, nővérek, a család és a barátok is és természetesen a hit is.

– Nagy szerepe volt abban, hogy a Dornyay Tagiskolában elindult valami a biatlon terén.

– Kis csapatot próbáltam verbuválni, sikerrel. Köszönettel tartozunk a tagiskolának, és elsősorban Géczyné Katikának, illetve szülőknek. Lelkesen dolgoztunk, szép eredményeket is elértünk. Biatlonban bajnoki címeket, nemzetközi helyezéseket értek el a versenyzők, az iskolák versenyén Predajnán harmadik helyezett lett csapatunk. Versenyt rendeztünk. Sportlövészetben a megyei diákolimpián a dobogó minden fokán álltak versenyzőink, két évben is eljutottak versenyzőink az országos döntőben, ahol Gál Péter kiemelkedő eredményt ért el és egy köregységgel elmaradva az aranyjelvényes szinttől, 12. helyezést ért el. Az új targetsprint szakágban is versenyeztünk, ahol szintén értékes dobogós helyezéseket hoztak a fiatalok.

- Egy éve azonban már nem igen olvashatók a hírek a csoportról.

- Sajnos minden elmúlik egyszer. Egészségi állapotom már nem teszi lehetővé a folyamatos edzésmunkát, így – legnagyobb bánatomra – az elmúlt tanévtől lemondtam az egyébként szinte saját költégünkből végzett munkát. Nagyon hiányzik a miliő, a gyerekek, a versenyek. Az interneten kísérem figyelemmel a sportágak munkáját, eredményeit, és időnként álmomban még edzést is tartok, versenyt rendezek...

- Magánélet, család?

- Bizony, életem újabb értelmezése, hogy lassan két és fél éve nagyapa lettem. Bobi – ahogy már önmagának adott nevén szólíthatjuk a fiatalembert – valóságos csoda. Igazi fiúcska, hatalmas érdeklődéssel és mindenféle áldott tehettséggel bír. Szerel, fut, játszik – valóságos örökmozgó. Lábbal már nem tudjuk követni, de a papa-mese az mindent visz. Még telefonon keresztül is verselünk, játszunk. Mikor meglátogatnak néhány napra, akkor az első dolga, lerohan a lépcsőn és mondja: – Papa, ti-tá-ti-tá... Teljes gyakorlottsággal kapcsolja be a rádió adóvevőt, kihúzza fejhallgatót, mert csak úgy hallja, hogy nem hiába nyomkodja a billentyűt. Nelli lányomék Sátoraljaújhelyen élnek, szép családban, mi pedig a párommal még mindig itt Zagyvarónán – csak úgy öregesen.

- Természetes velejárója életemnek, bár az intenzitás görbéje lefelé szálló, de ez az életszerű. Viszont még remélem, hogy alakulnak úgy az egyéb, kívülálló viszonyok, és lehetővé válik újabb könyv, könyvek megjelenése. Sajnos a klasszikusan vett irodalomra nem klasszikus ma már az igény. Az emberek, viszonyok hatalmas változáson mennek át, forradalom van ezen a területet. Mindent átitat a politikai kivagyomság, és bennünket – tisztességes civileket – is igyekeznek valamelyik nyájban elhelyezni, pedig a mi megítélésünk éppen az ellenkező, és az alapján tudjuk csak elfogadni vagy elutasítani a politikai törekvéseket, hogy az a valódi, tradicionális értékek megőrzéséhez, létrehozásához miként járul hozzá.

- Mi újság a zagyvai civil életben?

- Működik, a lehetőségekhez mérten. Örülök, hogy továbbra is alkotó részese lehetek ennek a közösségnek. Töretlen lendülettel próbálkozunk – legtöbbször sikerrel – újabb értékeket feltárni, létrehozni lakóhelyünkön, ám a lehetőségek – csakúgy mint az élet más területein – itt is hatalomfüggőek.

- Ha jól tudom, már korábban felköszöntötték, a 70. születésnapjára.

- No, ez ismét különleges. Barátaim, ismerőseim, mondják: valami oka csak lehet annak, hogy az én kerek évfordulós szülinapomon mindig történik valami olyan, ami bizony közösségeket hoz össze. Így volt ez a 60. születésnapomon a sítalálkozóval, aztán a 66.-on a zagyvarónai iskolatalálkozóval, amikor régen hatalmas jelentőséggel bíró közösségek találkozhattak, hosszú évek múltával újra. Most sem volt ez másként. Hatalmas meglepetés ért, amikor a Bátki József Közösségi Házba érkeztem a Zagyva Nap előkészítése gyanánt... Benyitottam a nagyterembe, ahol a család, a barátok, a helyi civilek és a volt sícsapatom együtt énekelte a Boldog Születésnapot... Megható dolog ez, és ilyenkor összegzi az ember, hogy érdemes volt csinálni.

- Mire a legbüszkébb?

- Sorolhatnám az eredményeket, miegymást, de örülök, hogy amerre jártam, mindig sikerült alkotó közösségeket létrehoznom, nevelnem. Ám mégis kiemelném, hogy volt tanítványaim ma is együtt futnak váltót a különféle nagy tömegversenyeket, és persze azt is, hogy itt vannak, s láthatóan gyümölcsöző családban nevelik a gyerekeiket.

- Miként látja ma Salgótarján és hazánk sportját?

- Titkon reméltem, hogy ez nem kerül szóba, de létezik... Nem firtatnám az okokat, de nem felemelő ma városunk sportja. Nincs igazi rend, rendszer lakóhelyünkön. Valami elcsúszott, csakúgy mint országosan. A sport egyre inkább családi vállalkozás, ami abszolút szakmaiatlan, és aránytalan eltorzulásokat szül. A tehetősebb családok előnyösebb helyzetben vannak, bár a tehetség így sajnos háttérbe szorul. Salgótarján nem tartozik a gazdag lakóterületek közé, a legtöbb család a megélhetésért küzd, így fokozottabban érzékelhető a fenti deformáció. Az utánpótlás nevelésére, kiválasztására, menedzselésére tett próbálkozások országosan erőtlenek, fedezetlenek, tévúton tapogatóznak, itt Salgótarjánban pedig egyáltalán nem is léteznek. Tehát, ha összegezni kellene, akkor, amíg az utánpótlás állami, önkormányzati finanszírozása, szabályozott rendszere nem létezik, addig jelentős változás nem várható.