Mitológia

Akik igazán ismernek engem, azok tudják jól, hogy az egyik legnagyobb hóbortom az olvasás és a különböző témákban való információszerzés. Elég sok olyan jegyzetet írtam már korábban, amelyeket a könyvek, a művészetek, illetve a költészet iránti mély szeretetem és tiszteletem ihletett, s nem is árulok most senkinek zsákbamacskát, mivel ez a kis szösszenet is inspiráltságomban született.

Számtalan olyan könyv van a birtokomban, ami más-más korok és népek históriáit, verseit tartalmazza. Mindegyik mítosz közül a kedvencem a skandináv, avagy az északi mitológia, amelyben, véleményem szerint, sokkal inkább emberekként, szerethető és valóságos karakterekként ábrázolják az isteneket, mintsem nagy hatalmú, természet- és mindenekfelett álló lényekként, akik tévedhetetlenek. Az a vikingszemlélet pedig egyenesen szívet melengető, miszerint az istenek folyton köztünk járnak, velünk vannak különféle formákat öltve és egyengetik utunkat a világban.

A napokban Bernáth István Skandináv mitológia című könyvének egyik fejezetét olvasva – a Ragnarökről – arra jutottam, hogy ameddig nekünk, halandóknak nem kell elszenvednünk három éven át tartó kemény telet a Földön, addig egészen nyugodtan élhetjük tovább unalmasnak tűnő mindennapjainkat abban a tudatban, hogy még nem érkezett el az „Istenek alkonya”. Ezen meglátásomat valószínűleg csak azon olvasók fogják igazán érteni, akiket foglalkoztatott valaha az északi mitológia, na meg persze, akik Marvel-rajongók.