Nagydíjat is kapott már munkásságáért, színekben gazdag festészetéért

Nagydíjat kapott az idei tavaszi tárlaton Botos Zoltán: éppen 75. életévében érte el a szerint is legnagyobb szakmai sikerét. Bő hónappal ezelőtt – amikor a József Attila Művelődési Központ klubhelyiségében a szügyi pályatárs és barát, Csernák Edit megnyitotta, értékelte Botos Zoltán festőművész Útkeresés című önálló kiállítását – sem igen járt az eszében, hogy május 25-én ilyen magas elismerésben lesz része.

Nyilván elsősorban őt magát és családját tette boldoggá a bejelentés, de sokan mások – köztük jómagam is – akik bevallottan szeretik színgazdag festészetét és személyes jó viszonyt ápolnak vele, ugyancsak szívből örültek az eredményhirdetés hallatán és őszintén gratuláltak neki. A váratlan élmény hatása szülte a gondolatot, hogy üljünk le egy hosszabb, célirányos beszélgetésre, amelyből a közvélemény is többet tudhat meg róla.

Az már évek óta közismert, hogy Botos Zoltánnak, mint fiatalembernek is komoly szerepe volt abban, hogy a cigányhegyi remete, Balázs János újra festeni kezdett és kivételes értékű örökséget hagyott az utókorra. Mint kiderült ő is már ifjúkorában vonzódott a festészethez. Érdekes, hogy bár a Madách Imre Gimnáziumban Czinke Ferenc a korszak jelentős grafikus- és festőművész is tanította, de műszaki rajzra. Persze a későbbiekben – minthogy üveges és képkeretező szakmát tanult – ezen ismereteknek úgymond a szakmájában is hasznát vette.

Alföldi élményeit is beépítette művészetébe a nagydíjat elnyerő alkotó

A képzőművészet iránti vonzódását Botos Zoltán az Iványi Ödön irányította – ma már sokak által legendásként emlegetett – amatőrökkel foglalkozó szakkörben sikerült megerősíteni és az évente egyszer tartott csoportos kiállításokon bemutatni. Mások mellett olyan társai voltak, mint a jelentős szobrászművésszé lett – az 1956-os december 8-i emlékművet és Balázs János Pécskő utcai szobrát elkészített – Szabó Tamás. Az ő biztatására ment el a mártélyi művésztelepre is. A hegyekben, völgyekben gazdag nógrádi emberként ott csodálkozott rá az alföldi vidék szépségeire, s az ország különböző tájegységeit képviselő emberekkel való megismerkedése olyannyira inspiratívnak bizonyult, hogy ezen alkalmakkor szerzett élmények beépültek művészetébe.

Első önálló kiállítását Botos Zoltán a Kodály Zoltán Általános Iskola galériájában tartotta, ahová Molnár Péter tanár, szobrászművész hívta meg és egy másik somokőújfalui alkotó, az igencsak rangos pályatárs, a Kossuth-díjassá lett festőművész, Földi Péter – aki szinté 1949-ben született – nyitotta meg. A bemutatkozást követően megszaporodtak a meghívások. A Fő téri egykori Frei Caféban együtt állíthatott ki Szabó Tamással, a fővárosban pedig először a Gold Art Galériában mutatkozhatott be. Valamennyi említett tárlatot Földi Péter ajánlotta a közönség figyelmébe. A Salgótarjáni Tavaszi Tárlaton immár évtizedek óta vesz részt, általában 1-2 képével, de előfordult olyan is eset i,s, amikor ot mártélyi ihletésű képét állították ki. A 2000-es évek elején családi körülményeiben is nagy változás állt be. amikor egy városi bérházból Zagyvapálfalvára, kertes házba költözhettek. Az ott virágzó fák állandó ihletforrást jelentettek és jelentenek számára, s van olyan műhelye is, ahová elvonulhat festeni.

Marokkó és Dél-Tirol is meghatározó élményekkel gazdagította

Az utóbbi években a fővárosban élő és dolgozó fiával többször is eljutottak külföldre. Marokkó különösen nagy hatással volt rá – több mint egy tucatnyi képet festett ottani élményei alapján – de az olaszországi, dél-tiroli Merano is olyannyira megihlette, hogy a jelenlegi nagydíjat eredményező két kép egyikének témája éppen oda vezethető vissza.

Botos Zoltán azonban nemcsak fest. Például előadás tartott a Pál József-konferencián, egy kis kötetben örökítette meg Balázs Jánoshoz fűződő emlékeit, alkalmasint publikál a Balassi asztaltársaság antológiáiban, a Palócföldben pedig leírta azt a kórházi élményét, amikor álmában megjelent neki Jézus és megígérte, hogy meg fogja gyógyítani.