Pacalpörkölt

Barátaimmal évente kétszer feltétlenül főzőcskézünk, tavasszal, mikor nyílnak a virágok és ősszel, amint búcsúzunk a szabadtéri örömöktől. Most készülünk az októberi összejövetelre, Zoli haverom jóvoltából oldalas és csülök lesz a menü. Az ínycsiklandó falatokról jutott eszembe egy réges-régi történet. Édesapám kiváltképp szerette a pacalpörköltet, anyukám viszont egyáltalán nem, így a családi asztalra ebből a sertésbelsőségből nem is jutott, legfeljebb, ha étterembe mentünk vacsorázni. Így aztán én sem kedvelhettem meg. 

Történt, hogy a kilencvenes évek második felében, ifjú firkászként megjelentem az akkor a harmadosztályban lasztit kergető balassagyarmati focisták évadzáróján. Elhangzottak a hivatalos beszámolók, és a távozáshoz készülődtem. Ekkor elém toppant Urbán Árpád néhai országgyűlési képviselő, és közölte, addig el nem mehetek az eseményről, amíg meg nem kóstolom az ő hetedhét országban híres pacalpörköltjét. Csendesen szóltam, hogy én tulajdonképpen nem szeretem, de az egykori iskolaigazgató-honatya hajthatatlan maradt. 

Leültem az asztalhoz, és óvatosan, keveset merítettem a tálból. Az első pár kanál még fanyalogva csúszott le a torkomon, aztán egyre nagyobb kedvvel falatozgattam, és a végén esküszöm, még a kenyérhéjjal ki is takarítottam volna a tányért, annyira ízlett az eledel. Azóta előszeretettel fogadom el a meghívást, ha pacal van a terítéken, bár az én konyhaművészetem még nem terjed odáig, hogy kísérletezzem az elkészítésével.