Tabán története: Nógrád is megihlette a legendás „faluváros” művészeit

Mielőtt a tabáni história néhány további szálát felfejtenénk, említsünk meg egy néhány soros verset, amely Tamkó Sirató Károly (1905-1980) nevéhez fűződik. Igen, ő írta az egyik legismertebb 20. századi gyerekverset (Tengerecki Pál), s Óbudára és a Tabánba is hazajárt, ahol a korabeli bohémekkel, művésztársakkal olykor igen vidám órákat töltött el. (Néha, amikor gondolt egyet, fejre állt, úgy szavalt. Kiváló tornász és jógaoktató volt ugyanis.) 

A magyar avantgárd nagy költője a balassagyarmati születésű, majd a Csap utca 1. számú tabáni lakóházban, egyszerű körülmények közt élő képzőművésszel, legendás képregényrajzoló és grafikus Zórád Ernővel (1911-2004) jó barátságba került. Olyannyira, hogy „a precíz bohém” ifjúkori, botrányos életvitele megihlette. Részlet  Tamkó Sirató Károly Zórád című verséből:

Napsütötte Nógrád,
ott lakott a Zórád.
Nem szerette Dórát,
csak az aranyórát.

Egy szép napon Zórád
felhúzta az órát
meg a pisze orrát,
és - elhagyta Dórát...
Gyászba borult Nógrád!

S ha már a Balassagyarmathoz és a Tabánhoz egyként kötődő művészekről ejtünk szót, Mikszáth Kálmán (1847 - 1910) neve se maradhat ki a felsorolásból. Igaz, Mikszáth jóval Zórád (ő faluvárosnak nevezte a Tabánt) és Tamkó Sirató előtt, A sipsirica című remekében (1902) igyekezett megfejteni a városrész titkát.

„Budát és a budai polgárokat egy darab idő óta valóságos divat kigúnyolni. Pedig hát ez nagy léhaság, mert igaz, hogy a pesti rész a gazdag, a pompás, de a budai rész a kedves. Pestnek jövője van, Budának múltja. S minthogy a jövő is mindenesetre múlt lesz egy napon, a dolog hát egyre megy. Budán éppen annyi látnivaló van, mint Pesten, sőt Pesten is Buda a legszebb látnivaló. Olyan budai öregembert magam is ösmertem, aki még sohasem volt Pesten, de olyan pesti öregembert sohase ösmertem, aki még nem volt Budán. Általában lehetetlen Budára át nem menni, kivált nyári estéken, mikor fák alatt szeret az ember vacsorálni. Pestnek fényes, virágzó üzletei vannak, Budának vidám, kedélyes korcsmái. S minthogy az országban több korhely van, mint üzletember, Buda jobban megfelel a nemzeti közszükségletnek. Ami pedig a lakosságot illeti, respektíve a fajt, a legénykedési virtusokat, a budaiak már egyszer (az Anjou-korban) letették Lajos pap vezérlete alatt a római pápát is, holott a pestiek sohase tettek még le egyebet, mint alapköveket, rábízván aztán a többit a tótokra, hogy építsenek föléjük palotákat” – írta Mikszáth.

A Tabán története tehát a nemzeti identitás, a nemzeti kultúra, és a különböző kultúrákat mindenkor befogadni kész magyar történelem nézőpontjából szemlélve is kulcsfontosságú terület. A térséget már az i.e. III. században lakták. A rómaiak őrtornyot emeltek itt. A törökök dzsámikkal, máig turistalátványosságnak számító fürdőkkel (lásd: Rudas fürdő) gyarapították a kalandos sorsú Tabánt. (A városnegyed neve is török eredetű: Tabakhane, Tabahon, Tabán, azaz a Tímárok Földje). 

Később a katolikus szerbek és a pravoszlávok betelepedésekor megépült a Rác fürdő, illetve a tragikus sorsú, 1949-ben leromboltatott Szent Demeter szerb templom. A 18. században szőlővenyigék sorjáztak a dombokon, úgy tartották, errefelé készül a világ legtisztább bora. 

1810. szeptember 5-én délután tört ki a nagy tabáni tűzvész, mely néhány órán belül szinte elhamvasztotta a korabeli Buda legtarkább, legpezsgőbb szegletét. Azonban a Tabán az újjászületés, a folytonos változás, átalakulás szimbóluma is. Krúdy Gyula Zöld Ászából (1930) egyszerre „köszönt” a molyette Tabán és a jelenkor – oly’ divatos, képregényeket, filmeket, számítógépes játékokat fiadzó – zombi-apokalipszise az olvasóra: „mállott rókagallérok, kísértetiesen elrongyolódott köpönyegek, madárijesztő vékony lábszáraihoz idomult nadrágok, fakult, csurgó, régi zsúptető ereszéhez hasonló bajuszok, lelkiismeret-furdalásos, ritkult szakállak, pókhálósan pislogó szemek, őszi széllel és köddel csimbókozott üstökösök, gombjavesztett mellények, hervadt falevélkék, összezsugorodott nyakkendők és érctelenül kongó pincehangok hazája, molyette Tabán! – itt történt meg az a csoda, hogy Kuvik dalfüzérárus fogadalmat tett, hogy többé egyetlen korty bort sem enged le gégéjén önszántából” – így Krúdy Gyula, aki éppen 90 idén hunyt el.

Szerb Antal: Budapesti kalauz marslakók számára (Nyugat 1935/2) című Tabán-írásában a legendás, ha úgy tetszik, a békebeli Tabánnak állít emléket. „Minden második ház nagyhírű régi vendéglő volt, sramlizenével. Itt állt, kérem, a Mélypince, a Poldi bácsié, ötszázéves pinceboltozatával, ahol egykor török urak örömtanyát tartottak fenn, közköltségen. Itt volt a fürjmadár a falon, Vahot Imre kezeírása mellett, és Krúdy Gyula mámoros, megszentelt emlékezete. A Tabánt bármikor meglátogathatta, télen, nyáron, nappal, éjszaka, mindig csodálatos volt, mindig egyetlen, az ember mindig most kezdődő szerelmek derengését görgette végig lejtős utcáin, olyan szerelmekét, amelyek reggel szoktak az ember eszébe jutni, az ágyban, amikor még sötét van és akkor nincs fürdő és borotva, ami lemosná az ember lelkéről azt az édes és álmosító gyantát, ami a szerelem.”

A Tabán egyszerre szép, romantikus és közben düledező, feslett, elszegényedő világának végül (a főváros döntésére) csákányokkal estek neki az 1930-as években. A költők, írók, a festőművészek, a történészek, a társadalomkutatók pedig árgus szemekkel figyelték és dokumentálták a tragikus pest-budai igazmesét. 

Márai 1933. tavaszi írásában az Ujságnak azt a bizonytalan helyzetet írja le, mikor az útilaput kapó helybéliek még a fővárosi politikusok „hagyományos impotenciájában” és talán valamiféle atyai gondviselésben is bíznak. Részlet tehát Márai Sándor Tabán dolga című cikkéből: „Ami Tabán hangulatát illeti e kritikus hetekben, az kétségtelenül levert, de túlzás lenne kétségbeesésről vagy forradalmi elkeseredésről beszélni. (…) Tabán már évek óta jórészt abból él, hogy lebontják; mint az üzlet, amely állandóan és visszavonhatatlanul végkiárusítást hirdet. (…) Tabán törzsi életet él, s nem törődik a romantikával, melyet állítólag kisugároz. Ez a törzs egyszerre, egy napon vándorol majd el innen, mint a zsidók Egyiptomból, s szerteszóródnak a Vízivárosban és Óbudán. Pest ne reméljen sokat a tabániaktól. Ezek már itt maradnak a környéken.”

Olyannyira így tettek, hogy amikor már csak egy festői domboldal, a ma is ismert park állt a hajdani kis utcák helyén, a semmiből iskola épült a Lisznyai utcában, futballpálya a Czakó utcában, „kis piszkos” kultmozi a Krisztina körúton. A parkot pedig a budai polgárok felfedezték maguknak; telente síelni, szánkózni jártak ide, tavasztól őszig a teniszlabda tompa puffanása hallatszott ki az MTK Aladár utcai spottelepéről éppúgy, mint a Spartacus-pályáról.

És megszületett a „tabáni blues”, a tabáni majálisok gondolata! Az I. kerületi Művelődési Házban (Bem rockpart 6.) Kuhajda Istvánné, avagy: Margó néni ötletére ifjú muzsikusok sora kezdhetett vad kísérletezésbe: játszott itt a KEX, a Sakk-matt, a Tűzkerék, a nemrég elhunyt Török Ádám vezette Mini. (Török Ádám egyébként Nógrádba is „hazajárt”, mivel rendszeresen vendégeskedett-koncertezett Salgótarjánban, Balassagyarmaton.)  1970. május 1-jén azután sor került a Bem rockpartról az első kitelepülésre, az első tabáni majálisra is.

S Török Ádám javaslatára azután a Minihez és a többiekhez (be)csatlakozott az LGT, akik utóbb a városrész ihlette dalt (Gyere, gyere ki a hegyoldalba!) is írtak. Később így tett, tehát slágert írt a festői blues-rock katlanhoz, Török Ádám és a R.A.B.B. (Hív a Tabán!), majd a Talány Akusztik (Tabán-blues). 1990. június 30-án igazi világsztár pengette itt a húrokat: Frank Zappáról van szó. Mi több, a Budapesti Fesztiválzenekar mára „belakta” a Rácvárost.

Mikszáthoz hasonlóan, halála előtt nem sokkal a hazai blues egyik atyamestere, Török Ádám is igyekezett megfogalmazni-megfejteni a városrész „titkát”. Zárásképpen őt idézzük: „A Tabán számomra a mindent jelenti. A gyermekkort, a fiatalságomat, a felnőtté válást. Akárhol jártam a nagyvilágban, mindig úgy éreztem, nincs ehhez fogható. Nincs még egy olyan nagyváros, amelynek a közepén egy ilyen természeti kincs lenne. Ez a hazám!”

A cikket Szabó Zoltán Attila, az „A Tabán a világ közepe” című helytörténeti könyv szerzője írta