Szívszorító kisfilmmel emlékezik az ország Vicuskájára a mohorai emlékház

A mintegy hat és fél perces alkotást a Palócföldről származó művésznő nevét viselő múzeum tulajdonosának, Balla Istvánnak a fia, Balla Bence Ferdinánd készítette két társával. A felvétel elején maga Venczel Vera szólal meg, méghozzá 2016-ból, amikor megkapta a Tolnay Klári-díjat. Ekkor így nyilatkozott:

„A legnagyobb dolog, amit kaptam végig-végig a pályámon, egyrészt a bizalom, másrészt az emberek szeretete. Ezt mindig érzékeltem és visszakaptam a közönségtől, fantasztikus mértékben”.

A következő kockákon Juhász Judit, a Magyar Művészeti Akadémia szóvivője, a Tolnay Klári Emlékház fővédnöke idézi fel alakját. Elmondja, szívszorító emlékezni rá, múlt időben beszélni róla, hiszen itt van még közöttünk. Legtöbben a csendességét, a kedvességét, a finomságát, az érzékenységét idézik, amikor Vicuskáról beszélnek, hiszen az Egri csillagok hősnője foglalt név a szakmában, mert a magyar színésztársadalomban nincs több, nincs más lehetséges Vicuska.

Juhász Judit feleleveníti a filmben Venczel Vera kivételes pályafutását. Édesapja már korán megkedveltette vele az irodalmat, a költészetet, a színház világát, és elsőre fel is vették a főiskolára, ahol Pártos Géza volt a tanára. Még hallgatóként, alig húszévesen szerepelt az Egri csillagokban, majd Várkonyi Zoltán hívására a Vígszínház társulatához szerződve eljátszotta a magyar és a világirodalom megannyi női alakját, éppen azokat, amelyek a személyiségére, a jellemére tökéletesen ráillettek. Emlékezetes volt Heltai Jenő „A néma leventéjében” mutatott elsőrangú játéka. A Magyar Televíziózás hőskorában, amikor folyamatosan készültek a tévéjátékok, tíz év alatt harminchatszor bukkant elő bájos egyénisége a produkciókban, míg a színpadon összesen kilencvenegy bemutatóban tűnt fel.

A Magyar Művészeti Akadémia szóvivője kiemelte, Ven­czel Vera a hűség, a magyarság és a tehetség megtestesítője volt, aki folyamatosan tanult a nagy elődöktől, a pályatársaktól, és figyelt rájuk, mert a színpadon olykor nagyon egyedül tud maradni az ember. Ezek a közös munkák vitték, emelték előre, sűrítve magában a hivatástudatot. Bármennyire is vékony, gyengének tűnő alkatú hölgy volt, belülről végtelenségig izzó, hihetetlenül erős munkabírás jellemezte. Végezetül egy mondatot idézett az elhunyt művésznőtől: „A mi pályánkon létkérdés a becsület”.

Venczel Vera többször járt Mohorán, amikor megkapta a gerlét formázó Tolnay-díjat, majd több pályatársa, így Kovács István és Benkő Péter társaságában, az Egri csillagok bemutatójának évfordulóján mesélt a huszadik századi magyar filmtörténet egyik legnagyobb alkotásáról.