Tornaóra

Még élénken emlékszem azokra a napokra, amikor az iskolai testnevelés órákon utáltam a futást. Pedig akkor még nem volt minden nap tornaóra. Amikor eljött a futókörök és a felmérés ideje, én voltam az, aki mindig találtam valami kibúvót. Akár egy "váratlan" cipőfűző probléma, akár egy "hirtelen" jelentkező hasfájás, mindig akadt valami ürügy, hogy ne kelljen lefutni azt a pár kört az iskola sportpályáján. Benkő tanár úr nézését sem felejtem el soha, de az év végi osztályzatoknál mindig kiderült, hogy a nagy szigora mellett vajból van a szíve. A futás számomra csak egy szükséges rossz volt, amit muszáj volt elvégezni a jó jegyért. 

Majd felkerültem Pestre, ahol beneveztek váltó maratonra és gondoltam, miért ne, majd megállok, ha nem bírom. Közel volt a Bikás park futópályája, ahol pár hét után eljutottam a 11 kilométeres távig. Közben kiderült, hogy többen is vagyunk Balassagyarmatról, akik odajárnak, így a közösség ereje még jobban húzott mindenkit. Teljesen megváltozott a hozzáállásom a futáshoz. Számos tanulmány kimutatta, hogy amikor valaki egy csoport tagjaként sportol, erősebb elköteleződést érez a tevékenység iránt, és gyakran jobb teljesítményt ér el. Felmerül a kérdés: ez gyermekként miért nem működött?

Egyre több pedagógustól hallom, hogy nemcsak azokat jutalmaznák, akik kiemelkedőek, hanem mindenkit a saját képességeihez képest mérnének, hiszen sokkal fontosabb az erőfeszítés, az önmagukhoz mért fejlődés, mint az egymáshoz mért eredmény. Talán ez lehet a kulcs, hogy kisiskolásként is megkedveljék ezt a sportot a gyerekek.