Mesterséf

Amióta csak az eszemet tudom, mindig is nagyon imádtam főzni, illetve sütni. Valószínűleg amiatt alakulhatott ki ez a máig tartó szenvedélyem, mert szerettem nézni gyerekként, ahogy anyu és mama háziasszonyok módjára sürögnek-forognak a konyhában, hogy friss házi koszt kerüljön nap nap után az asztalra. Így tehát kettejük jó példáját látva alig három-négy évesen elkészítettem az első sárpalacsintámat, amelyet hatalmas büszkeséggel mutattam meg édesanyámnak.

Kértem tőle, hogy mint profi szakács – az én szememben ő mindig is egy mesterséf volt, és az is marad –, kóstolja meg és mondjon róla őszinte véleményt. Azt azonban nem értettem gyerekfejjel, hogy miért nem eszik belőle, de a siker miatt érzett öröm nagyobb volt, mint a késztetés, hogy felháborodjak az elutasításán. Ezt követően már magasabbra tettem a mércét, és egy négyemeletes gyurmatortát sütöttem, amely nem csupán nekem volt rendkívül emlékezetes, hanem a családomnak is, főleg mivel aznap kis híján felgyújtottam a házat.

Öt-hat évesen már valódi alapanyagokból csináltam palacsintát, folyamatos felnőttfelügyelet mellett persze, majd aztán szép lassan az esztendők során megtanultam egyedül elkészíteni azokat az ételeket, amiket épp megkívántam. Jelenleg már a saját háztartásomat vezetem, és magamra főzök. Ugyan jócskán javult gyerekkorom óta a főző- és sütőtudományom, de bevallom, hogy olykor-olykor még előfordul, hogy valamit véletlenül odaégetek a gáztűzhelyen és a sütőben...