Azok a felnőttek!

Egyre inkább szentimentálisabbá válok, ahogy öregszem, illetve akaratlanul is a gyermekkorom jut eszembe már a legapróbb dolgokról is mostanában. Képes vagyok percekig csak nosztalgiázni és felidézni a számomra olyan kedves emlékeket, gondolatokat és érzéseket, amelyek az adott emlékképről ugranak be csettintésszerűen.

A legutóbbi ilyen merengésem alkalmával a kedvenc regényemmel kapcsolatos emlékek rohamoztak meg, mosolygásra késztetve. Rengeteget olvastam régen – ez természetesen a mai napig így van –, de előfordult, hogy édesanyámat kértem meg, hogy a kedvenc könyvemből, Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című művéből olvassa fel nekem a fejezeteket. Láttam a könyv elején szereplő illusztráción az óriáskígyót, amint épp egy elefántot emészt, és meglepett, hogy miért képzelik azt a felnőttek, hogy az egy kalap. Rá kellett jöjjek, hogy nincs olyan nagy fantáziájuk a nagyoknak, mint azt ők hiszik. Akkoriban kevésbé értettem a lényegét a történetnek, és gyermek fejjel kacifántosnak is tartottam azt a sok-sok karaktert, akiket meglátogatott az aprócska szőke herceg, de pár dologban igazat adtam mind az író, mind pedig a főszereplő gondolatainak.

Már nem vagyok gyermek, és bevallom, talán már én is inkább kalapnak látom azt a rajzot, mintsem óriáskígyónak, ami éppen egy elefántot emészt, azonban valamelyest vigasztal az a tudat, hogy végre értem a könyv esszenciáját, még ha már egy fölnőtt is vagyok, akinek „mindig mindent meg kell magyarázni.”