Vidéki élet

Nemrégiben egy televíziós műsorban beszélt egy fiatal házaspár arról, hogy elunva a fővárosi életet, vidékre költöztek, ahol állatokat tartanak. Az adás láttán rögvest gyermekkori emlékeim ugrottak be. Bár akkoriban Balassagyarmaton laktunk, rendszeresen jártam ki Őrhalomba a nagymamámékhoz, a nyári szünetben pedig egy hétre is kimentem hozzá. Akkoriban többfajta állat fordult meg a tágas udvarban. Szenyor, a vizsla keverék kutya farkát csóválva fogadott, a két cirmos cica azonnal a lábamhoz dörgölőzött, amint kiértem, nem egyszer kerékpáron téve meg a mintegy hét-nyolc kilométeres távolságot.
Hátul, jobbra a tyúkudvarban büszkén kukorékolt a kakas, kotlós társaitól körülvéve, mellettük néhány kacsa hápogott hangosan, balra pedig a palatetős, kőből készült ólban két-három hízó disznó röfögött. 

Tizenéves fejjel rendszeresen szemléltem az etetést, sőt, én is segédkeztem a mamának. Csak úgy lestem, miként tömi bőszen a libát, hogy minél több főtt kukoricaszem csússzon le a torkán, persze abban a reményben, hogyha a szárnyas immár étekként kerül elém az ebédlőasztalra, serényen falatozhassam a finom máját, amit kiváltképp szerettem. Hasonlóképpen fogtam az éktelenül sivalkodó kismalac két hátsó lábát, amikor az állatorvos elvégezte a miskárolás műveletét, és előfordult, hogy térden csúszva fogtam a hosszú botot, hogy általa a tyúkok hálóhelye alól kikotorjam a tojásokat. Ez már sajnos a múlté, de emlékképekként kellemes a visszatekintés.