Negyven éve csal mosolyt a betegek arcára a salgótarjáni főnővér, munkáját díjazták

Nem először van szerencsém találkozni a traumatológiai osztály főnővérével. Azonban bármikor is futunk össze, ő mindig mosolyog. Nem hiszem, hogy azért van mindig jó kedve és néhány kedves szava a betegekhez, mert neki semmi gondja sincs. Azonban a saját problémáit otthon hagyva érkezik nap mint nap a salgótarjáni kórházba, ahol közel negyven éve deríti jobb kedvre mosolyával a pácienseket. Ez a különleges emberi képesség kimagasló szakmai tevékenységgel párosul, amit a közelmúltban díjjal ismert el a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara. 

– Miért döntött úgy, hogy az egészségügy mellett kötelezi el magát, esetleg családi példát követve választotta az ápolói pályát?
– Senki sem dolgozott ezen a területen a családomból, mégis egészen fiatalon elhatároztam, hogy ápolónő leszek. A szüleim elmondása szerint már 8-9 éves koromban közöltem ezt velük, majd ennek megfelelően az iskolában vállaltam az egészségőr feladatait, ezzel kapcsolatban voltam táborban is és vöröskeresztes rendezvényeken is részt vettem. Valami megmagyarázhatatlan erő vonzott erre a pályára, így természetesen amikor a továbbtanulásról kellett dönteni nem volt kérdés, hogy egészségügyi iskolába jelentkezek. 

– Annak elvégzését követően rögtön a megyei kórházban helyezkedett el. 
– 17 évesen, 1984. augusztus elsején kezdtem itt dolgozni, így jövőre lesz negyven éve, hogy ápolónőként tevékenykedek. Először a gyerekosztályra kerültem, mindig nagyon közel állt hozzám a kicsikről való gondoskodás. Aztán hamarosan már a saját gyermekemet vártam, a GYES-t követően pedig nem tudtam vállalni a három műszakot. Ekkor a szakrendelőben, a fül-orr-gégészeten folytattam a munkát, majd a terhesgondozóban és a szülészeti ultrahangon is dolgoztam. Ezt az időszakot nagyon szerettem, ma is szívesen emlékszem vissza arra. 

– Ma a traumatológiai osztály főnővére.
– 2007-ben hozták létre az izotópdiagnosztikai labort a kórházban. Az akkori átszervezéseket követően kezdtem itt fél állásban dolgozni, azzal párhuzamosan pedig a traumatológián. Nagy kihívás volt a váltás, hiszen a laborban egy addig ismeretlen anyagot kellett használni. Egy általános képzés keretében tanultuk meg a kollégáimmal, hogyan kell kezelni az agyagot és milyen védőeszközök szükségesek hozzá. Amikor két évvel később a traumatológián megüresedett egy pozíció és teljes állást kínáltak nem gondolkoztam azon, hogy elfogadjam-e az ajánlatot. 2009-től főnővér-helyettesként, 2011-től pedig főnővérként dolgozok. 

– Ezzel párhuzamosan beiratkozott a Semmelweis Egyetemre is. 
– Az egyetem egészségtudományi karán szereztem diplomás ápoló képesítést. Ez az időszak szintén sok kihívást tartogatott: a vizsgákra való felkészülés mellett arra is igyekeztem odafigyelni, hogy az osztály ne érezze meg a hiányomat és a magánéletben is helyt tudjak állni. Szerencsére ezekben az években is mellettem állt a családom, a barátaim és a kollégáim. 

– Mit lehet tudni a családjáról?
– Amint már említettem egy fiam van és két éve megérkezett az unokám is. Velük együtt kerek a világ. Végtelenül büszke vagyok a gyermekemre, ugyan minden szülő elfogult kicsit, mégis úgy gondolom: nagyszerű ember, aki saját szakmájában kiemelkedően teljesít. A szüleimnek is nagyon sokat köszönhetek, olyan értékeket kaptam tőlük, amik tartást adtak és amikre minden helyzetben támaszkodhatok. Ők mutatták meg, hogyan kell élni az életet. Ennek köszönhetem, hogy a kihívások sosem ijesztettek meg. Igyekszem mindenben megfelelni és a legjobb tudásom szerint megoldani a feladatokat. 

– Hogyan fogadta a szakmai díjat?
– Nagy megtiszteltetés, hogy idén én kaptam meg ezt a kitüntetést Nógrád vármegyében. Emellett természetesen én is elmondhatom, amit mások: nem azért teszem nap mint nap a dolgom, mert azért díjat remélek. Ez a hivatásom, nem is tudnám másként csinálni a mindennapi feladataimat. Egy ilyen elismerés jó alkalom arra is, hogy kicsit megálljunk és átgondoljuk a mögöttünk hagyott évtizedeket. Ugyanakkor erőt is meríthetünk belőle a következő időszakra. Nem utolsó sorban jó inspiráció lehet a kollégáknak: érdemes jól végezni a feladatainkat. 

– Amikor visszatekint az elmúlt közel négy évtizedre és mérleget von, merre billen annak a nyelve?
– Nem kérdés: pozitív irányba, a jó dolgok felé. Sosem tudtam elképzelni, hogy bármi mást csinálhatnék, a betegek között van a helyem, a velük való törődés a hivatásom. Természetesen ahogy mindenkinek, úgy az én életemben is vannak nehezebb időszakok, de ilyenkor mindig akad valami, ami új lendületet ad. Ilyen energialöket például az önkéntesség, néhány éve részt veszek a beteg gyerekeknek szervezett Bátor Táborban. Ezek a napok nem csak a fiatalokkal feledtetik el azt, hogy betegek. Nekünk, „cimbiknek” is rengeteg pozitívumot, hatalmas erőt ad a felénk áradó szeretet. 

– Mit üzenne a pályaválasztás előtt állóknak?
– Próbáljanak olyan területet választani, ami iránt elhivatottságot éreznek. Mindegy, hogy milyen pályát választanak, az a lényeg, hogy azt csinálják amit szeretnek. Csak ebben az esetben tudják jól csinálni napról napra, hosszú éveken át a feladataikat. Éppen ezért igyekszünk megmutatni a gyakorlatok során a kórházba látogató diákoknak a szakma szépségét. 

– Mit csinál szívesen szabadidejében?
– Az unokámmal való játék tartozik most a legkedvesebb elfoglaltságaim közé. Emellett nagyon szeretek túrázni is, akár külföldön, akár térségünkben. Gyönyörű a táj, ahol élünk. A kreatív tevékenységek is közel állnak hozzám, szívesen készítek díszeket, ajándékokat saját kezűleg. Amíg elkészül egy-egy darab elillan minden gond, a mindennapok problémái eltűnnek és sikerül teljesen kikapcsolódnom.