A sötét vájatokban vesztették életüket – fejet hajtottak a vizslási bányászok emléke előtt

Muzsika harsant vasárnap délelőtt a salgótarjáni Bányász-Kohász Fúvószenekarnak köszönhetően Vizsláson. A helyiek mellett a környező településekről is megannyi vendég érkezett, hogy együtt ünnepeljék a 73. Nógrád Megyei Bányásznapot, amelynek első mozzanataként a megjelentek lerótták tiszteletüket a helyi bányász emlékműnél.

Az ünnepi megemlékezés során Kántor Zoltán, a Zenthe Ferenc Színház művésze működött közre, majd őt követően Dobor István, a BDSZ Nógrád Megyei Nyugdíjas Szakszervezeti Bizottságának elnöke szólt az egybegyűltekhez. Mint mondta: 1860-ban a Magyar Királyi Helytartótanács jóváhagyta a Szent István Kőszén-bányásztársaság megalakulását, amely szervezet a következő év májusában tartotta meg első közgyűlését. Ezt az évszámot tartják az iparszerű termelés megkezdésének, a nógrádi szénbányászat elindulásának.

– A medence gazdasági és társadalmi életében is gyökeres fordulatot hozott a fejlődő szénbányászat, hiszen a szénre települve új gyárak épültek, úgymint – a teljesség igénye nélkül – az Acélgyár, a Kályhagyár, az Üveggyár. 1925-ben a magyarországi széntermelés 35 százalékát Nógrád megye adta – mutatott rá Dobor István.

A BDSZ Nógrád Megyei Nyugdíjas Szakszervezeti Bizottságának elnöke történeti áttekintését azzal folytatta, hogy a második világháború után a termelés újraindítása szinte emberfeletti teljesítményt igényelt. A rohamosan fejlődő ipar követelte az energiát, így 1945 és 1949 között 13 akna kezdte meg a termelést szűkebb hazánkban, míg 1950 és 1962 között pedig további 33.

– Az évi széntermelés 1953-ban meghaladta a hárommillió tonnát, majd a csúcsot 1964-ben érték el a nógrádi bányák, amikor is a termelés 3,8 millió tonna volt – emelte ki a jelentős adatokat Dobor István, aki ezután arról is beszélt, hogy a bányászok szemléletét és felfogását sajátos körülmények formálták, amelyek kialakították bennük a munka megbecsülését, a szaktudás értékelését, a felelősség- és a kötelességtudatot. Úgy fogalmazott: a bányászok türelmes, jóindulatú, békés szándékú emberek voltak, akik nehéz és veszélyes munkájuk során felismerték az egymásrautaltság és az összetartozás fontosságát.

– Nógrád megye, Salgótarján és környéke sokat köszönhet az egykori bányavállalatoknak. Szűkebb hazánkat az ágazat egyik hazai fellegváraként emlegették és tisztelték. Nem feledhetjük, hogy a bányászati vállaltok mindig érdekeltek voltak a helyi infrastruktúra fejlesztésében, igyekeztek gondoskodni alkalmazottaik jó életkörülményeiről – mutatott rá.

Dobor István a nógrádi bányászat történetének fénykora után felidézte a dicső korszak végét, amelyet az 1970-es években beköszönő olajárrobbanás váltott ki.

– Az új energiahordozók előtérbe kerülése miatt megyénkben a visszafejlesztés már 1965-től elkezdődött és egészen 1973-ig tartott. Ekkor már csak négy bánya működött: Szorospatak, Kányás, Tiribes és Ménkes. A rendszerváltást egyedül ez utóbbi élte túl, ám végül 1992-ben a Ménkesi bányát is bezárták – sorolta Dobor István, aki ezután azt is megosztotta az egybegyűltekkel, hogy a bányák bezárása hatalmas változást hozott a bányászcsaládok életében, akik mind anyagi, mind pedig érzelmi hiánytól szenvedtek. Hozzátette: 2005. október 6-a a nógrádi bányászat történetének fekete napja, ugyanis akkor törölték a Nógrádi Szénbányák Vállalatot a cégjegyzékből.

– A szén emberi sorsokat irányító fogalommá vált, amelyhez boldogság, jólét, munka, nyomor és szenvedés fűződik. Na, és persze a bányász. Illő tisztelettel és együttérzéssel hajtsunk fejet mindazok előtt, akik hosszú évtizedekig a sötét vájatokban dolgoztak és a legdrágábbat, az életüket adták az embert próbáló munka során – emelte ki Dobor István, aki azt is elárulta, hogy szűkebb hazánkban 1200 hősi halottról szól a krónika, a vizslási emlékművön elhelyezett táblán pedig 24 helyi bányász neve olvasható.

A megemlékezés végén a megjelentek sorra helyezték el koszorúikat az emlékműnél, végül pedig a programot a Bányászhimnusz dallamai zárták.