Négy évtizeden át adott erőt a tüdőbetegeknek a balassagyarmati főnővér

–Hogyan döntött a nővéri hivatás mellett?

– Kislány korom óta nővér szerettem volna lenni. Úgy gondolom, hogy ez egy nőies szakma, ebben megélhetem a törődést, gondoskodást, a szeretetet. 1983-ban – 18 évesen – kezdtem el dolgozni a nógrádgárdonyi tüdőszanatóriumban, ahol általában tuberkolózisban szenvedő betegeket ápoltunk, gyógyítottunk. Időközben elvégeztem a felnőtt szakápolói, majd a klinikai szakápolói képzést. 23 év után, a gárdonyi intézet bezárását követően a balassagyarmati kórházban kezdtem el dolgozni a Tüdőgyógyászat Aktív Osztályának főnővéreként, majd elvégeztem az egészségügyi menedzseri iskolát és 17 évig főnővérként tevékenykedtem a kórház életében.

–Mi volt a feladata?

– Egy főnővér menedzseli az egész osztály működését. Például a nővérek beosztását, a minőségi ápolás ellenőrzését, az orvos által előírtak ellenőrzését, a kapcsolattartást orvos és nővér között, konfliktusokat kezel, jelentéseket ír és a gépekért is felelős. Összehangolja a nővérek és az orvosok mindennapi munkáját, emellett besegít a nővérek teendőibe is.

– Mennyire követel fegyelmet és szigorúságot ez a munkakör?

– Hatalmas odafigyelést, összehangolást igényel. Próbáltam nem szigorú lenni, hanem határozott. Arra törekedtem, hogy a kommunikáció jól működjön, sok osztályértekezletet szerveztünk, hogy meg tudjuk beszélni a feladatokat. Jobban szerettem, ha egyenlő félként, barátként, munkatársként tekintettek rám a nővérek.

– A betegek lelkével is kellett olykor foglalkozni. Mennyire volt ez megterhelő?

– Az osztályra kerülő páciensek általában súlyos betegek voltak, kiszolgáltatottnak érezték magukat. Fulladós betegek, ezáltal a mozgás, a mosakodás és a mindennapi feladatok is lassabban mentek, mindemellett dohányoztak, amit nem lenne szabad. Ebben az ingerült állapotban nagyon nehéz megtalálni a közös hangot, de igyekeztem a megfelelő kommunikációval megoldani a helyzetet. Sok daganatos beteg mellett lelkileg is ott kellett állni a nehéz időkben, hogy könnyítsünk a kilátástalanságot a megfelelő ellátás mellett.

– Mire a legbüszkébb?

– Nagyon szerettem csinálni a munkám, a hivatásom. Minden rám bízott feladatot elvégeztem és jó kapcsolatot ápoltam a munkatársakkal. Elismeréseket is kaptam az évek során, többek között  a Magyar Ápolási Egyesülettől, az Emberi Erőforrások Minisztériumától, a kórháztól és most legutóbb a kamarától is. Szakdolgozói pályázatokon is sikereket értem el, tudományos munkát végeztem. A pályamunkákból szakdolgozói konferenciákon, illetve a kórházban is előadásokat tartottam, például a tüdővel kapcsolatos megbetegedésekről, a dohányzás hatásairól, vagy egy allergia elleni injekció tapasztalatairól, illetve a tüdőszűrésről is. Az is jó érzéssel tölt el, amikor a tanulókat, a nálunk eltöltött szakmai gyakorlat után dicsérik, vagy köszönő levelet írnak a betegek, vagy csak megállítanak az utcán, hogy köszönik, amit értük tettünk. Úgy gondolom, hogy a kamara elismerése egy méltó befejezése a 40 éves munkámnak.

– Most, hogy nyugdíjas lett, mivel tölti majd a szabadidejét?

– Minél több időt szeretnék a családommal és az unokákkal tölteni, akik mindig támogattak a munkámban. Családunknak van egy Palóc Lovasparkja Nógrádgárdonyban, ahol esküvők, különböző rendezvények és programok lebonyolítását szervezzük, valamint lovaglással, hintózással és elektromos quadozással foglalkozunk. Itt mindig kell a segítség, szeretném aktívan kivenni a részem a feladatokból. Továbbá eddig is szerveztem kirándulásokat barátoknak, a kórház dolgozóinak és ismerősöknek, ezt szeretném folytatni. Felveszem a kapcsolatot különböző utazási irodákkal és járjuk egész Európát, általában busszal. A kórház pedig visszavár a nyugdíj mellett is, kis pihenő után nővérként részmunkaidőben folytatom a betegekért végzett munkát.